Misa Volkov - veterán bányász és katona
Frissítve: szept. 13.
Név: Mihail "Misa" Volkov
Születési dátum: 2034. május 5.
Születési hely: Volgográd, Oroszország
Beosztás: Vájár, Vosztok-telep
Korábbi foglalkozás: Tengerészgyalogos (Orosz Föderáció Haditengerészete)
Marsra érkezés: 2073 (38 évesen)
Misa Volkov egy hanyatló évszázadba született bele. Huszonegy évesen a világ már belerántotta egy újabb háborúba, és ő szinte kérdés nélkül ment vele. Besorozták az Orosz Haditengerészet szárazföldi erőibe, ahol Anatolij Ivanov őrnagy parancsnoksága alatt szolgált, az EU–Oroszország konfliktus brutális hadjárataiban. Katona volt a szó legegyszerűbb értelmében: olyan ember, akinek az ereje nem szavakban vagy tervekben rejlett, hanem a néma kitartásban.
Huszonévesen Misa Volkov még csak egy volt a sok fiatal munkás közül Volgográd alumíniumüzemeiben. Egy a sok ezer közül, akik hajnalban érkeztek, fémport lélegeztek egész nap, és este tértek haza. Nem voltak nagy tervei. Biztos fizetés, talán egy család egyszer, talán egy jobb műszak. Az öntöde falain kívüli világ mások gondja volt. Nem is sejthette, hogy alig egy éven belül az a világ eljön érte.
A hazafelé tartó, Admiral Gorskov-osztályú fregatt fedélzetén Misa még nyíltan hordozta a fiatalságát. Könnyed mosolyt, a napbarnított bőrt, egy testet és lelket, ami még nem tanulta meg, mit fog kérni tőle a háború. Anatolij Ivanov, egy nála alig idősebb, fiatal hadnagy egységébe osztották be, és egy ideig a szolgálat szinte kalandnak tűnt: nyílt víz, csíkos tengerészpóló, egy egyenruha csendes büszkesége. A fedélzeten senki sem hitte, hogy Szentpétervár valaha eleshet. Az ostrom, amely majd mindkettőjük életét meghatározza, egyelőre még elképzelhetetlen volt.
Tizenöt évvel később, harminchat évesen, Misa egy fegyverleadó pultnál állt egy raktárcsarnokban, letéve azt a puskát, amit a háború utolsó, vesztes hónapjain át hordozott. Az arca elmondta azt, amit a hangja soha: a szemei kiüresedtek, haja már őszült a halántékánál, nem az évek, hanem mindaz miatt, amit ezek az évek magukban hordoztak. Mögötte egy sor hozzá hasonló férfi várta a sorát. Katonák, akik semmit sem nyertek, és most semmijük sem maradt, ahova visszatérhetnének.
Amit kívülről senki sem látott: a rémálmok, amik a saját ütemükben tértek vissza, a megmagyarázhatatlan hangulatváltások, ahogyan egy néma, hétköznapi nap hirtelen, figyelmeztetés nélkül berobbant. És a mosoly, örökre eltűnt.
Mire Elena Markova megérkezett a Marsra, Misa Volkov már tíz éve dolgozott a Vosztok-telep tárnáiban. Hallgatag, magának való emberré vált. Nem volt hova hazamennie; az az otthon, amit ismert, már megszűnt létezni. A Mars nem mentette meg. Csupán helyet adott neki, hogy tovább tudjon menni, méterről méterre, a vörös kőzetben.
Hozzászólások