A porindex

Tompa zúgás lengte be a Vosztok állomás szűk vezérlőmodulját. Az orosz marsi telep bizonytalanul kapaszkodott a vörös bolygó poros felszínébe. A pislákoló fénycsövek alig világították meg a korosodó vezérlőpultokat és a falak mentén végigfutó, házilag toldozott-foltozott vezetékrengeteget. Több monitor villogtatott meteorológiai adatsorokat; némelyik megrepedt, másokat epoxival és műanyag burkolatokkal foltoztak össze. A levegőben enyhén állott oxigén szaga keveredett az égett áramkörök fanyar illatával. Elena Markova, a telep vezető mérnöke a fő meteorológiai panel fölé hajolt. Harmincas évei végén járt, testét évek kemény fizikai munkája formálta. Sötétszőke haját praktikusan feltűzte, elszabadult hullámzó tincseit próbálta a füle mögé rejteni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Fiatalos arcvonásait fáradtságtól kirajzolódó finom ráncok szegték. Homlokát ráncolva püfölte a ragadós billentyűket, hátha sikerül frissítésre bírnia a döcögő kijelzőt. Időnként a mennyezeti fények vibráltak, jelezve a telep szakadozó áramellátását: elég egyetlen rövidzárlat, és teljes sötétség borulhat rájuk.

Szűkszavúan, halkan morgott magában:

– Gyerünk, te ócska dög… add már a következő ciklust.

Egy halk zúgás után a képernyő végre felvillantotta a marsi légköri porindex grafikonját. Először úgy tűnt, csak egy enyhébb lebegőpor-esemény közeleg. Aztán az adatok hirtelen kilőttek, a részecskesűrűség és a várható tartósság szinte függőleges görbét rajzolt. Vörös riasztóblokkok kezdtek kúszni a kijelző alján, jelezve: a vihar napokig is eltarthat, és az opacitás a nulla látótávolság felé közelít. Elena megnyomott egy gombot, hogy kiszűrje az esetleges hibát, de a piros csíkok csak erősödtek. Közben ösztönösen oldalra fordította a fejét, és kinézett a porlepte, karcos ablakon. A távoli homályban, a szürkésvörös fátyol mögött alig kivehető alakok mozogtak a növényház falán. Munkások voltak, akik napok óta küzdöttek a szerkezet megerősítésén, minden munkaórájukat erre áldozva. Már rég nem volt szó karbantartásról. Csak azért nem omlott még össze az egész, mert ezek az emberek, kötésekkel a könyökükön, porral a tüdejükben, fizikailag tartották egyben a kupolát.

– Rosszabb, mint hittük… nagyobb, mint az előző volt – sóhajtott fel Elena remegő hangon.

Mögötte, foltos overallban, Pjotr Szokolov, a telep szoftvermérnöke, hunyorított a másodlagos monitor felé. Amikor az lefagyott, mérgesen rácsapott:

– Ez nemcsak nagyobb! Ez kívül esik a skálán. Ha telibe talál minket, nulla a biztonsági ráhagyás.

Átkapcsolt egy kapcsolót, hogy egy tartalék meteorológiai műholdról kapjanak jelet. Az elavult egység sorokat köhögött ki magából; a sorok fele értelmezhetetlen kód volt.

– A régi kínai műholdakról érkező jel félig sérült. De amennyit ki tudunk venni… ez a vihar napokig is eltarthat.

Elena letörölte a homlokát, és halkan mormogta:

– Ennyi ideig nincs elég energiacellánk vészhelyzeti lezáráshoz. A központi akkumulátor megint lemerülőben, és hűtőfolyadék is alig maradt a reaktorhoz.

Egy figyelmeztető hangjelzés harsant fel a kamrában, rekedten tört elő a megviselt hangszóróból. Egy darabig sivított, majd hirtelen elnémult, mintha maga a rendszer sem tudta volna eldönteni, hogy riasztani próbáljon, vagy egyszerűen felmondja a szolgálatot. Misa Volkov, egy öreg bányász, aki eddig egy felszíni térképet böngészett, felegyenesedett a sarokban álló, nyomtatott jelentésekkel teleszórt ülésről. Az a fajta derűs reménykedés, ami eddig erőt adott a kiábrándult veteránoknak is, most megingott a kijelzőn feltűnő vészjósló adatok láttán.

– Ha olyan erős, mint amit a grafikonok mutatnak… – kezdte dörgő hangon. – A mi üvegházunk nem fogja kibírni. A tavalyi repedések óta nem tudtuk rendesen leszigetelni… csak epoxigyantával meg ragasztószalaggal foltoztuk.

Elena a homlokát masszírozta ingerülten.

– Négy éve nem kaptunk új alkatrészeket – morogta. A moszkvai ígéretekre utalt, amik sosem váltak valóra. – Erősített tartóelemeket kértünk, friss polimerlapokat… És mit kaptunk? Hivatali maszlagot.

Pjotr száraz nevetéssel felelt:

– Olcsóbb hagyni minket itt megdögleni.

A mellettük lévő konzol rekedten sípolt, mintha egyetértene. A kiöregedett vezérlőrendszer akadozva köpte ki a sorokat a kijelzőre: pusztító porviharok söpörnek végig a Mars északi féltekéjén. A többi telep rádiójelei gyengék és recsegősek.

– Ha elbukjuk az üvegházat, elveszítjük az egyetlen friss élelmiszerforrásunkat – mondta Misa halkan. – A vízkészlet már most is kevés… ha a vihar letakarja a napelemeket, a tisztítórendszer is leállhat.

Elena kemény pillantást vetett rá.

– Megtesszük, amit tudunk. Lezárjuk az alsó folyosókat, lekapcsolunk minden nem létfontosságú rendszert. És reméljük, hogy a reaktorok kibírják, amíg a por be nem tömi őket.

Egy elszabadult kábelt lökött félre dühösen.

– Ez a hely egy halálcsapda.

Pjotr egy másik kijelzőre kapcsolt, az életfenntartó rendszert ellenőrizve. A nyomásszabályozók vörösen villogtak.

– Lehet, hogy össze kell terelni mindenkit a fő hangárba.

A mennyezeti szellőző rázkódni kezdett, meleg, újrahasznosított levegőt kavarva a térben.

– Megint emelkedik a hőmérséklet a szellőzőalagutakban – jegyezte meg Misa idegesen felfelé pillantva. – Ez azt jelenti, hogy a por megint eltömíti a beömlőket. Ha nem zárjuk le időben, a szűrők kiégnek.

Elena egy határozott mozdulattal csapott a konzolra, majd megfordult, hogy az egész csapathoz szóljon.

– Elég volt! Pjotr, futtasd le az összes időjárási modellt, ami még fellelhető a rendszerben, még ha elavultak is. Misa, irány az üvegház, támasszátok meg, amivel csak tudjátok. Nézd át az összes javítást, minden tömítést. Ha ott szakad be, az oxigénkészletünk felét elveszítjük.

A mennyezeti világítás újra pislákolt, veszélyesen közel a teljes sötétséghez. Elena halkan káromkodott, majd halkabb, elszántabb hangra váltott:

– Ki kell tartanunk. Csak ez maradt.

Odakint a szél halk csörömpöléssel kaparta a telep vékony falait, és a vezérlőmodul szűk, félhomályos terében a figyelmeztető fények villódzása ideges árnyakat vetett a kimerült arcokra. Még mindig a vészjósló adatok hatása alatt állva, Elena Markova sietős léptekkel indult meg a sötét folyosón Anatolij Ivanov őrnagy irodája felé. A járatot a szellőzőrendszer zakatolása töltötte meg, az elszórtan villogó fények pedig emlékeztették a bentieket arra, hogy a telep energiaellátása bármelyik pillanatban végleg összeomolhat. A karjai között egy tablet remegett, ugyanazzal a szörnyű előrejelzéssel, mint amit az imént látott.

Ivanov irodája alig volt több, mint egy kiszuperált modul az egykori parancsnoki központ mellett. Egyetlen kerek ablakon keresztül lehetett látni a vörösesbarna marsi tájat. A horizonton már feltűnt egy fakó, szépia színű fátyol, távoli, örvénylő porfelhők kúsztak az ég alá. Mikor Elena belépett, Ivanov épp az ablak peremének dőlt. Az ötvenes évei végén járt, magas, de kissé hajlott hátú férfi volt, rövidre nyírt ősz hajjal. Markáns arcát az évek óta tartó csalódottság barázdálta.

– Tehát a briliáns berendezéseink megerősítik, hogy hatalmas vihar közelít – mondta szárazon, anélkül, hogy hátrafordult volna. – Csodás. Magunktól sosem jöttünk volna rá, igaz?

Végül mégis megfordult, egyik szemöldöke enyhén megemelkedett. Egy szkafander hevert a közeli széken, felületét mély karcolások borították, a sokadik kényszerű kinti séta nyomai. Elena megköszörülte a torkát, és felé nyújtotta a villogó kijelzős tabletet.

– Őrnagy, ez nem csak nagy… ez katasztrofális. A porvihar napokig is eltarthat. A lebegő por már most ellepi a szenzorokat, és ha eléri a szűrőket és a napelemeket, elveszítjük az áramellátást. A tartós terhelést a modulok szerkezete sem fogja kibírni.

Ivanov cinikus kacajt hallatott.

– Akkor nézhetjük, ahogy az egész összedől. Az anyaország büszke marsi kísérlete egy poros sírhellyé válik. Csodálatos.

Elena lenyelte a nyelvén rekedt választ. A kijelzőn egymás után futottak fel a porkoncentrációt jelző értékek.

– Nem fogjuk tudni fenntartani az életfenntartó rendszert, ha a növényház elszáll. A folyosózárak talán tartanak… de csak akkor, ha mindenkit azonnal átköltöztetünk a vészhelyzeti hangárba. A többi modult szinte biztosan elveszítjük.

Ivanov lassan bólintott, miközben a számokat vizsgálta. A Földön történt összeomlás magára hagyta őt egy haldokló telep vezetőjeként, elavult eszközökkel. Minden cinizmusa ellenére azonban a szeme sarkában meghúzódó ráncok mögött ott lapult valami makacs éleselméjűség, ami még nem adta fel. A tabletet a rendetlen íróasztalra hajította, majd előkapta az ideiglenes szkafanderét, egy kissé könnyebb modellt, amit órákon át lehetett viselni kint, ha muszáj. A narancsszínű panelek tompán fénylettek rajta, az előlapon javított repedés húzódott, a mellkasi hevederen pedig ott volt a sisakzáró gyűrű.

– Rendben, Elena – morogta. – Nincs idő nyavalyogni. Hívd ide Pjotrt, Misát… mindenkit. Minden egyes lelket a rohadt hangárba terelünk. Halmozzunk fel élelmiszert, vizet, minden hordozható generátort, amit csak találunk. Lehet, hogy úgy vészeljük át, mint sarokba szorított patkányok, de legalább lesz levegőnk.

Elena feszesen bólintott, és egy rövid pillanatra megvillant arcán a megkönnyebbülés.

– Igenis, őrnagy. – Aztán megállt, a vörös kavargásra pillantott az ablakon túl. – Azonnal megkezdjük az átköltöztetést.

Ivanov egy sürgősségi szerszámkészletet gyömöszölt a szkafander oldalzsebébe, majd felrántotta a félig nyitott ruhát. A vállpántok feszesen feszültek széles hátán.

– Induljunk – mondta határozottan. A hangja átvágott a nehéz levegőn.

Ahogy kilépett az irodából, Elena a nyomába szegődött. A folyosó fényei újra pislákolni kezdtek. Egy pillanatra mintha végleg kihunytak volna, de aztán visszatértek. Ha a vihar valóban eléri őket teljes erejével, lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor ezeket a modulokat még normális állapotban látták. De egyelőre, a repedezett falak és villogó fények ellenére, Ivanov makacs elszántsága végigáradt a szűk folyosón, és adott még egy utolsó reményszikrát az életéért küzdő Vosztok telepnek.