A kupola

Lázasan mozgott mindenki az állomáson, ahogy a közelgő, szörnyű vihar fenyegetése egyre erősebben nehezedett a telepre. A csaknem száz telepes közül néhányan sántikáltak, mások a túlórák okozta kimerültségtől roskadoztak; most mind azon dolgoztak, hogy minden létfontosságú készletet átszállítsanak a vészhelyzeti hangárba. A mennyezeti lámpák tiltakozva pislákoltak a túlterhelt energiaellátás alatt, és a kerek ablakokon túl fokozatosan elhomályosuló égbolt jelezte: a vihar szinte már az ajtóban áll. A hangár főtermében fémkonténerekből emeltek ideiglenes falakat. Felcímkézett dobozok tornyosultak bennük: szárazélelmiszer-adagok, egészségügyi készletek, víztisztító patronok. Elena Markova, izzadságtól csapzott hajjal, egy megrepedt kézi kommunikátor segítségével koordinálta a káoszt. Hangok és léptek zaja visszhangzott a rideg fémfelületekről.

– Vigyétek azokat a ládákat egészen a túlsó falhoz! – kiabálta túl a zajt Elena. – Középen legyen hely a generátorvonalnak. A kisebbik folyosó le van zárva, szóval minden menethez a fő légzsilipet használjátok, és ellenőrizzétek alaposan a szkafandereket!

Odakint, a keskeny megfigyelőnyíláson át két régi hegesztőrobot tűnt fel, ahogy csörömpölve mozgott a viharos felszínen. Plazmavágóik kékes fényben izzottak, szikrákat szórva, miközben a külső burkolat sérült lemezeit javították. Lábuk körül acélgerendák hevertek, készen arra, hogy megerősítsék az állomás gyenge ablakszerkezeteit. A szél már porral lepte be a külső falakat. Minden alkalommal, amikor megremegett az állomás, Elena megdermedt, szíve a torkában dobogott. Odabent egy tucat régi rakodó drón döcögött végig a hangár padlóján. Ezek a lassú, ormótlan masinák tíz évvel ezelőttről maradtak, és most nehéz generátorokat, vízadagolókat vonszoltak. Az emberek eközben kisebb csomagokat cipeltek: tartalék oxigénpalackokat, hibás, de még javítható akkumulátorokat, kábeleket, vezetékeket. Ha napokig vagy akár hetekig is a hangárban kell maradniuk, semmit sem hagyhattak hátra. Minden alkalommal, amikor valaki visszatért a marsi felszínről, egy apró nyomáskiegyenlítő kamrába kellett belépnie, amely sziszegve és nyögve próbálta fenntartani a megfelelő légnyomást. Ezen túl volt a főbejárat, amit még nyitva hagytak az utolsó szállítmányok miatt. De ahogy a kinti szél egyre élesebb lett, mindenki tudta: hamarosan ez az utolsó nyílás is bezárul, és onnantól végleg be lesznek zárva, legalább a vihar végéig.

A hangár belső tere fokozatosan barakkszerűvé alakult: összehajtható tábori ágyak sorakoztak durva négyzetekbe rendezve, miniatűr „szomszédságokat” formálva. Műanyag ponyvák szolgáltak félig-meddig falként, némi privát szférát biztosítva a telep munkásainak.

Misa Volkov, akinek kézfején még ott sötétlettek a korábbi mentési kísérletek nyomai, most a hálóhelyek elrendezésében segített. Szemei sötét karikákba süppedtek a fáradtságtól.

– Hagyjatok legalább két méter folyosót a sorok között – mondta halkan egy másik telepesnek.

A tompa mennyezeti világítás újra pislákolt, de ezúttal nem aludt ki. Egy közeli sarokban két telepes vészhelyzeti szkafanderekkel bíbelődött, méret szerint válogatta őket. Némelyik szkafander tele volt foltozva, a lyukakat szalaggal vagy műgyantával zárták le. Hordozható állványokon lógtak, készen arra, hogy ha a hangár fala megsérül, legyen mibe kapaszkodniuk – szó szerint – minden egyes lélegzetvételért. A parancsnoki állomás rögtönzött sarkában Ivanov őrnagy egy elavult adókonzol fölé hajolt, amelyből megszámlálhatatlanul sok repedezett vezeték kígyózott szét a padlón. Az őrnagy szkafandere félig le volt húzva, régi tengerésztrikója kikandikált a nyitott résen. Egyértelmű jelzés: bármelyik pillanatban kész kirohanni, ha a helyzet megköveteli. A konzolon kétségbeesett jelek villogtak: statikus zajjal teli adások a Földről, szórványos pingek más marsi telepekről. Ivanov éppen befejezett egy segélykérő vészjelzést Moszkvába.

– Lássák csak az összeomlást – morogta inkább csak magának, majd dühösen lecsapta a kapcsolót. – Most, az „ablakévben”. Ha ettől sem nyitják meg a készleteiket, akkor semmitől.

Elfordult a konzoltól, pillantása a hangár másik végében dolgozó telepesekre esett, akik a maradék ellátmányládákat pakolták. Szája sarkában keserű félmosoly jelent meg: talán éppen Vosztok majdnem teljes pusztulása lesz az egyetlen módja annak, hogy a Föld végre lépjen. Kegyetlen irónia, de Ivanovnak ez már nem volt újdonság.

Hangját megemelve, utolsó utasítást adott ki, amely visszhangzott a fémfalakról:

– Minden külső egység, azonnal zárni! A por úgy jön, mint egy fal, perceken belül nullára zuhan a látótávolság. Ha kint ragadsz, két méterről sem találod meg az ajtót. Mindenki befelé, most azonnal!

A telep belső terei szinte fojtogatóan elcsendesedtek, mintha az egész komplexum visszatartotta volna a lélegzetét, miközben a vihar közeledett. Ivanov őrnagy éppen a hangár belső paneljéhez rohant, hogy a külső ajtó végső zárását elrendelje, amikor az egyik műszaki segéd kiáltása megállította.

– Őrnagy! Még kint vannak! – hangzott az elhaló kiáltás a rádióból. – A hegesztők még a kupolán dolgoznak!

A vezérlőpanelen néhány figyelmeztető fény villogott: külső egységek aktív állapotban. Ivanov megdermedt. Nem zárhatják be az ajtót. Még nem. Elena Markova az ajtóhoz sietett, az egyik szervizpanel nyílásából kilépve a még nyitott külső szervizkapun lesett ki, ahol a vörös por már örvénylett befelé. A látótávolság rohamosan csökkent, de egy pillanatra még tisztán látszott, ahogy a növényház kupolája a bordák túlterhelődése, a kívülről rárakódó por súlya, a hirtelen nyomásingadozás és a hőstressz hatására hangtalanul megrezdült, majd repedezni kezdett. Az első borda megbicsaklott. Aztán a második. Végül egyetlen hosszú, mély fémes jajszó futott végig az egész kupolán. A szerkezet a belső nyomásnak engedve először megemelkedett, majd összeroskadt, mint egy túlterhelt, elfáradt hatalmas élőlény. Az áttetsző polimer panelek meghasadtak, majd óriási darabokban zuhantak befelé, fémre és földre, ahol az utolsó munkások még próbálták a szerkezetet erősíteni. A lehulló elemek ráestek néhányukra. Más darabok rácsapódtak a kupola belsejében tárolt acélgerendákra, amelyeket odakészítettek a javításhoz, és amelyek halálos csapdaként csapódtak vissza a levegőbe, irányíthatatlanul.

Elena sikoltott.

Egy hegesztő megcsúszott, ahogy hátrálni próbált, és a következő pillanatban egy borda éle hasította át a hátát. Egy másik munkás futni kezdett, de a porban elvesztette az egyensúlyát, és egy darab lezuhanó tetőszerkezet a földhöz szegezte. A plazmavágók szikrái még villantak egy pillanatig, majd kihunytak a kavargó porban. Ivanov ökölbe szorította a kezét. Elena kétségbeesetten nyúlt ki a vörös felhőbe a szervizajtón keresztül, anélkül, hogy látta volna, kit ragad meg; ösztönösen megragadott valakit, és berántotta a helyiségbe.

– Zárás most! – üvöltötte Ivanov a rádióba.

A nehéz ajtó lassan csukódott, mögötte már csak por, romok és a halál. A hangár automata szervizajtaja hangosan felnyögött, ahogy a motorok küzdöttek a porviharral szemben. Az ajtó egy utolsó lökéssel becsapódott, mintha a vihar szorításából akarna menekülni. Belül a légnyomás-szabályozók felnyögtek, küzdöttek, hogy fenntartsák a nyomást, miközben a létfenntartó rendszerek túlterheltsége rázta a szerkezetet. A telep fényei azonnal megremegtek, sápadtan villogtak. A vészhangárban hirtelen csend telepedett meg. A túlélők szerteszét feküdtek a padlón vagy félig elájulva dőltek raklapoknak és ládáknak, zihálva, tágra nyílt szemekkel, sokkos ürességgel bámulva maguk elé. Egy magas férfi sisakja megrepedt egy közeli becsapódástól; egy remegő nő vérző karját ölelte magához. A telep orvosai és ápolói fáradhatatlanul mozogtak emberről emberre, próbálva segíteni, ahol csak tudtak. Elena térdre rogyott, és körbetekintett az improvizált élettérben, ami mostantól az egyetlen menedékük volt. Szinte kábultan kezdett fejeket számolni. Túl sokan hiányoztak. És félt belegondolni, hányan vágódtak szét odakint a porban, a vasban, a csendben, ami most már örökre elválasztotta őket a többiektől.

– Istenem… a növényház csapatának felét elvesztettük… – rebegte rekedt hangon.

Szavai félbeszakadtak, amikor Ivanov őrnagy betántorgott a hangárba. Sisakja megrepedt. Letépte a fejéről, és porral teli köhögéssel próbált levegőt venni. Tekintete végigsiklott a megtört embereken. Volt, aki sokkban bámult maga elé, mások halkan imádkoztak. Ekkor egy utolsó, fülsiketítő csattanás rázta meg a hangárt. És elsötétült minden. Az áram végleg elment. A sötétséget riadt kiáltások törték meg, mintha maga a félelem szakadna le a mennyezetről. Egyetlen gyenge vészlámpa pislákolt fel, elemről működve, és hosszú, remegő árnyékokat vetett a falakra. Ivanov megragadta a lámpát, magasra emelte, hogy Elena elgyötört arca halványan kirajzolódjon a félhomályban.

Az egykor nyüzsgő, büszke Vosztok telep romokban hevert a porvihar tombolása alatt. Míg a túlélők az improvizált hangárban kuporogtak, a fények pislákoltak, a készletek szétdobálva hevertek, a pánik minden egyes lélegzetben ott vibrált. Ebben a sötétségben az életben maradás akarata lett az utolsó, törékeny védvonal a marsi düh ellen, amely el akarta temetni őket a por alatt.