Fegyvertele…?

Egy éles kavics csattanása visszhangzott a TianYuan Bázis mentőkonvojának élén haladó teherautón, amikor a konvoj átbukott az utolsó gerincen. A vezetőülésben Zhang Wei, a mentésért felelős mérnök hunyorogva nézett ki a megerősített szélvédő mögül. Három nap telt el az orosz segélykérés óta. Három nap poros síkságokon és sziklaerdőn át, kimerítő menetben. Most végre elérték a Vosztok telepet, és olyan állapotban találták, ami valahogy még rosszabb volt, mint amire számítottak. A település mögötti sziklafalban sötét hasíték tátongott: rozsdavörös kőbe vájt, sekély barlang. Árnyékos bejáratában alig észrevehető, frissen ásott sírok sorakoztak, meghajlott fémdarabokkal és rögtönzött táblákkal megjelölve. Dr. Huang Qian vette észre őket elsőként. Elhallgatott, miközben sisakjának nagyító funkciója a nyers temetőre fókuszált. Megérintette Zhang Wei karját, és odamutatott. Zhang követte a tekintetét. Egy pillanatig egyikük sem szólt.

– Úgy tűnik, a modulok fele be van temetve… – morogta Zhang Wei. Hangja recsegett a kommunikációs csatornán. – Dr. Huang, lát bármilyen életfenntartó modult a nagy hangáron kívül?

Dr. Huang, az orvosi egység vezetője, egy vibráló konzol kijelzőjét lapozgatta. A harmincas éveiben járó kínai doktornő negyedik éve volt a Marson. Jóval fiatalabbnak nézett ki koránál. Ahogy a telephez közeledtek, már a teherautón is viselte sisakját, felkészülve a legváratlanabb jelenetekre. Mély barna szeme a kezében tartott tablet kijelzőjét figyelte, miközben másik kezével az ajtón lévő fogódzóba kapaszkodott a rázós úton. Szkafanderének arcrésze átlátszó volt. Mentéseknél az orvosok és az egészségügyi személyzet mindig ezt viselte.

Válla megfeszült, ahogy a szenzorrács gyenge életjeleket mutatott.

– Nem – felelte csendesen, de határozottan. – A fő telep gyakorlatilag offline üzemmódban van, csak minimális áram jön abból a vészhelyzeti hangárból. Ha valaki túlélte, csak ott lehet.

A telep szélén parkoltak le, finom vörös porfelhőt kavarva fel. A rozsdasötét ég alatt a Vosztok telep szívszorító látványt nyújtott: elcsavarodott fémgerendák meredeztek furcsa szögekben, az egykor működő modulok többsége most már marsi homokba temetve hevert. A „ВОСТОК” (Vosztok) feliratú rozsdás tábla félig összeroskadt szerkezetre dőlve hevert. Az egyik modul teljesen beomlott; valószínűleg az üvegház kupolája lehetett. Most már csak törött polimerelemekből és szétszakadt állványzatból álló csontváz maradt belőle. Az egész telepen látszott az elavult eszközökkel végzett leleményes mérnöki munka nyoma, de minden újabb vihar tovább tépázta, az évek óta tartó forráshiány pedig tovább koptatta az állomást. Zhang Wei kiugrott a teherautó túlnyomásos kabinjából. A modern kínai szkafander zökkenőmentesen igazodott a gyér légköri nyomáshoz. Felülete sima, fekete kompozit volt, alkarján világító státuszsávokkal. Két kísérő segédrobot – karcsú, pókszerű gépek, TIANYUAN-jelzéssel – pattant ki a raktérből, és azonnal pásztázni kezdték a romokat, szerkezeti veszélyforrásokat keresve.

– Szétszóródni – szólt Zhang Wei óvatosan, miközben állított valamit sisakjának kommunikátorán. – Figyeljétek a leomlott gerendákat vagy a zárt zsebeket, ahol túlélők rekedhettek. És vigyázzatok a vezetékekre, ezek a régi kábelek még mindig elég durván meg tudnak rázni, ha a hálózat él.

Dr. Huang gyalog közeledett, hátára keresztben rögzített, karcsú orvosi csomaggal. Az ő szkafandere is hasonlóan fejlettnek tűnt, napellenzője visszatükrözte a Mars halvány napsütését. Lehajolt, hogy megvizsgáljon egy elgörbült ajtókeretet, ajkait szorosra zárta, amikor megpillantotta a halvány, megkopott orosz emblémát.

– Ennyi év elhanyagoltság… – mondta halkan. – Ez a bázis már jóval a vihar előtt is a végét járhatta.

Mindketten egy nyomasztó törmelékhalomra szegezték tekintetüket, amely talán testeket rejtett. Egy összetört szervizkocsi, kitört kerékkel. Egy egész folyosó, félig betemetve homokkal és repedt burkolattal. A különbség a kínai település csiszolt felszerelése és ezek között a nehézkes maradványok között megdöbbentő volt. A pókrobot finoman megkocogtatta az egyik sérült szenzorpanelt, miközben mechanikus karjai ügyesen félretolták a kisebb törmelékdarabokat. Egy halk sípolás jelezte, hogy a belső zsilip részben működőképes, bár a külső panelek sérüléseket mutattak. Nem messze tőle magasodott a fő vészhelyzeti hangár. Egy ütött-kopott tábla (СКЛАД 1) jelezte, hogy egykor raktár lehetett, amit szükségszállássá alakítottak át.

Zhang Wei felemelte a karján a kommunikátort, és rövid, szabványos hívást küldött a bázisnak.

– Vosztok Előőrs, itt a kínai mentőegység. Megkezdtük a megközelítést. Készen állnak a fogadásra?

Egy hosszú pillanatig csak statikus zaj felelt, aztán egy torzított, fáradt hang szólalt meg.

– Vosztok Előőrs… vétel. Fegyvertele…? – Az adás szakadozott; Zhang Wei nem tudta követni. Kérdőn nézett Qianre.

Qian bólintott, miközben sugárzási tüskéket és légszivárgásokat ellenőrzött. A kijelző szerint a közvetlen környezet a határérték alatt volt, ennek ellenére magukon hagyták a nehéz szkafandereket. Két újabb mentőjármű érkezett a helyszínre, tompa morajjal a ritka marsi levegőben. A járművek orvosokat és mérnököket szállítottak. Zhang Wei a félig betemetett vészbejáratra mutatott. A bejáraton egyszerre egy ember fért át, de nagyobb felszerelések és készletek beszállításához el kellett távolítani a veszélyes törmelékeket.

– Nyissák meg az utat – adta ki a parancsot.

A robotok és az automata emelők gyorsan dolgoztak: hajlított fémen vágtak keresztül lézervágókkal, miközben szikrák szóródtak a piszkos vörös fényben.

Dr. Huang a kijelzőre pillantott.

– Bent minimális az oxigén és az energia – mondta halkan. – Gyors beavatkozásra lesz szükség, ha stabilizálni akarjuk a helyzetet.

Ahogy közelebb kerültek, a külső zsilip ajtaja lassan kinyílt. Egy utolsó nyögés és nyikorgás után megnyílt, lehetővé téve, hogy a kínai csapat a zsilipkamrába lépjen. A megszokott protokoll szerint vártak a nyomáskiegyenlítésre. A tömítések sziszegve dolgoztak, a szűk helyiség vörös vészfényei lassan villogtak. Az állomás életjeleinek maradékai küzdöttek a túlélésért. Amikor az utolsó riasztóhang is elhalt, a belső ajtó nyikordulva szétnyílt. Odabent fáradt, kimerült arcok néztek vissza rájuk: katonák, mérnökök és orvosok, valamennyien matt, porral borított szkafanderben, némán és bizalmatlanul. Zhang Wei mély levegőt vett a sisakja alatt. Három napnyi könyörtelen utazás után végre elérték a Vosztok Előőrsöt. Odabent állott, jeges levegő csapta meg őket, a régi berendezések és félig elpörkölt vezetékek fémes szagával keveredve. A kínai katonák, mattfekete szkafanderekbe öltözve, kompakt sínfegyverekkel felszerelve, előrefelé biztosították a terepet. Mögöttük dr. Huang Qian óvatosan lépett előre, orvosi felszerelése hangosan zörgött az oldalán függő táskában.

Azonnal szembetalálták magukat orosz tengerészgyalogosok sorfalával. Hat, férfiakból és nőkből álló tengerészgyalogos sorakozott félkörívben, kopott testpáncélban, felhúzott fegyverekkel. Leheletük páraként lebegett a levegőben, bizonyítva, mennyire hideg van még odabent is. Az egész jelenet vibrált a feszültségtől: a meggyötört oroszok bizalmatlanul meredtek az előrehaladó kínai egységre. Dr. Huang visszahúzódott, hagyta, hogy a felfegyverzett kínai katonák vezessenek. Az oroszok arckifejezéséből látta, hogy egyetlen rossz mozdulat elég lehetne ahhoz, hogy elszabaduljon az erőszak. Ekkor Zhang Wei hirtelen előrelépett, két kezét felemelte békés gesztusként, és meglepően tiszta oroszsággal kiáltott:

– Это спасательная миссия! Мы вам не угрожаем! – kiáltotta Zhang Wei határozott, de nyugodt hangon. – Ez mentőakció! Nem vagyunk ellenség!

Hangja visszhangzott a lábuk alatt megcsikorduló fémes padlón. Az orosz tengerészgyalogosok tanácstalan pillantásokat váltottak, kezük szorítása egy pillanatra enyhült a fegyvermarkolaton. A feszültség közepette egy alak tört előre közülük, egy karcsú nő, rövid sötétszőke hajjal és olajfoltos munkaruhában. Elena Markova volt az. Arcán mély árkokat hagyott a kimerültség és az aggodalom, ahogy kilépett a térre.

– Álljanak le! Mindannyian! – szólt angolul, lihegve.

Egy rövid mozdulattal félreintette a katonákat, majd a kínai csoport felé fordult. A hangja remegett, ő azonban tartotta magát.

– Elena Markova vagyok. Főmérnök… Segítségre van szükségünk. Kérem.