A szerzőről

Szingapúrban élő sci-fi szerző vagyok. Nem ebből élek, ez a szenvedélyem. Főállásban innovációval kapcsolatos tárgyakat tanítok egy szingapúri iskolában.

Budapesten születtem 1972-ben. Tatabányán nőttem fel. Anyai ágon szinte mindenki bányász volt a családban. Aknász, bányamérnök, geológus. Én magam autószerelőnek tanultam, ipari tanulóként a Tatabányai Szénbányák bányagarázsában dolgoztam, gyakorlaton voltam a lengyelországi Kielcében Jelez buszokat szerelve, otthon meg Rába-motorokat építettem Ikarusz buszokba. Amikor Az Első Sol orosz bányásztelepét lefestettem a Marson, nem sokat kellett kutatnom utána, milyen egy ilyen közösség, elég volt visszaemlékeznem.

Bugarszki Zsolt

Az apai ágon katonák, rendőrök, egyenruhás szakmák kísérték az életemet, olyannyira, hogy a középiskola elvégzése után én is katonai főiskolára jártam, másfél évet elvégeztem a Kossuth Lajos Katonai Főiskola határőr szakán.

De végül egyik sem az én utam lett. Leszerelés után egy hajléktalanszállón dolgoztam Tatabányán a rendszerváltás hajnalán. Aztán Budapestre költöztem, két főiskolán-egyetemen tanultam párhuzamosan, közben négy évig éjszakai segédápoló voltam egy pszichiátriai osztályon. Hétvégenként pedig lakásokat festettem, hogy kijöjjek a pénzből.

A pszichiátria végül magával ragadott. 23 évesen már egy általam alapított szolgáltatást vezettem Budapesten. Nappali klubokat, foglalkoztatási programokat, családokhoz kijáró mobil szolgálatot, és 12 éven át ezt a szervezetet irányítottam. Innen indult egy hosszú, mozgalmas szakmai út: egyetemi oktatás, majd meghívások posztszovjet országokba. Dolgoztam Örményországban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Ukrajnában, Koszovóban, Horvátországban, hogy hasonló szolgáltatásokat építsünk. Közben megszereztem a PhD fokozatot, és vendégoktatóként dolgoztam Ausztráliában, Ausztriában, Észtországban.

Utazásaim során ismertem meg a feleségemet, aki szingapúri, és aki Magyarországra költözött hozzám. 2012-ben született meg a lányunk, Hédi.

Aztán, amikor Magyarországon egyre inkább úgy éreztem, fogy körülöttem a levegő, elfogadtam egy vendégoktatói meghívást Észtországba, és onnan már nem tértünk vissza. A Tallinni Egyetemen tanítva talált meg a társadalmi innováció: nem szoftverek és bankátutalások gyorsítása, hanem az, ahogyan az innováció megjelenhet az ember és az állam viszonyában, a közösségek életében. Felépítettem és elindítottam egy önálló mesterképzést ezen a témán.

Nyolc észtországi év után, a COVID kellős közepén, Szingapúrba költöztünk, hogy szingapúri-magyar lányunk mindkét világot megismerhesse, mielőtt felnőttként eldönti, melyikben szeretne élni. Immár másodszor kezdtem a nulláról: új szakma, új nyelv, új önmagam, ötven év közelében.

Írni egész életemben írtam. Tizenkét évesen krimiket írtam, amiket az osztálytársaim gépeltek le és olvastak fel. Van, aki évtizedekkel később is emlékezett rájuk, amikor újra találkoztunk. Az egyetemi évek alatt aztán évekig szigorú keretek közé szorított publikációkat, kutatási beszámolókat írtam. Közben rengeteg történet gyűlt fel bennem.

A sci-fi az a műfaj, ahol végre nem kellett ragaszkodnom egyetlen valósághoz sem. Annyi világban, szakmában, országban voltam otthon, és egyikben sem teljesen. A sci-fi-ben az a csodálatos, hogy kitágul a világ, bármit összeköthetsz bármivel, minden a fantáziádra van bízva. Nekem az egész életem ilyen. A sci-fi azt hiszem a legjobb műfaj, ahol ezt meg tudom osztani valahogy.

Bugarszki Zsolt