Valami közeledett

Ἐν δὲ μαθεῖν ὁ πάσχων· καὶ πρὸς τοῦ θεοῦ δώροισι βαίη σωφροσύνη.

Wang Lei szeme már nem volt olyan, mint régen.

Addig növelte a betűméretet a tabletjén, amíg a számok olvashatóvá nem váltak, majd tanulmányozta a dróntelemetriát. A panelteljesítmény az elfogadható tartományon belül volt. A hatékonysági grafikonok azt mutatták, amit mindig. Minden rendben volt.

Letette a tabletet és megdörzsölte a szemét.

Ekkor vette észre a napsugarat. Egy vékony napsugár szűrődött be a munkaállomása feletti keskeny megfigyelőablakon, olyan tiszta, szűretlen marsi reggel jele, amely évente talán tucatszor fordult elő, amikor az éjszaka folyamán leülepedett a por és az ég elvesztette szokásos borostyánsárga ködét. A fény ráfeküdt az asztalára, elnyúlva kényelmesen, mintha csak megpihenne végre a hosszú úton, amit azért tett meg, hogy ebbe a szobába érkezzen.

Wang Lei egy pillanatig csak ült mellette.

Aztán meggyőzte magát, hogy a paneleknek személyes szemrevételezésre van szükségük.

A négyes szektorban lévő drónok a múlt héten enyhe kalibrációs eltérést mutattak. Ez volt az ok. Aktiválta a légzsilip-rendszert, levette a szkafanderét a falról, és rákattintotta a munkaruhája gallérjára. Harminc másodperc a kamrában. Aztán a külső ajtó kinyílt, és először a hideg érkezett. Aztán a csend.

Egy pillanatra megállt és felnézett. A napelemes erőmű TianYuan kapuja felett nyúlt el, a takarító drónok lassan, módszeresen mozogtak a soraikban, és rajtuk túl az ég mályvaszínű volt. Wang Lei megengedte magának, hogy elidőzzön rajta. Egy ember ennyit megérdemel.

Még mindig felfelé nézett, amikor mögötte újra megnyílt a légzsilip.

Két alak lépett elő.

Az első egy fiatal nő volt, arca látható volt a sisakrostélyon át. Wang Lei azonnal felismerte a kifejezést. Olyan mosoly volt ez, amelynek valahol egy férfi áll a hátterében. Gyorsan haladt, elszántan, mintha a célállomás már élénkebben létezne a fejében, mint a lába alatt a talaj.

Mellette az egyik magas, emberszerű robot lépkedett, amelyet az amerikaiak néhány héttel korábban hagytak TianYuanban. Wang Lei még nem szokott hozzá. Ugyanolyan könnyed magabiztossággal mozgott, mint a nő, erőfeszítés nélkül tartva a lépést, és amikor elhaladtak mellette, a feje feléje fordult és aprót bólintott, ahogy egy ember tenné.

Wang Lei visszabólintott, mert udvariatlanságnak tűnt volna nem tenni.

Egymás közt beszélgetve haladtak el, szavaikat a sisakján át nem hallhatta, aztán eltűntek.

Wang Lei visszatért a drónjaihoz.

Néhány perccel később, a talpán át, nem a felette lévő levegőn keresztül, valamit érzett. Egy rezgést, amelynek nem volt rutinszerű magyarázata. Megfordult. A nap felé emelte a szemét. Erőltette, hogy nyitva tartsa őket a fény ellen.

Valami közeledett.