Emlékezni fogunk

Dr. Huang Qian ezt jelnek vette. Előrelépett a kínai katonák soraiból, kioldotta sisakját, és hagyta, hogy a hideg, állott levegő körbeölelje. Angolra váltva, sürgető hangon szólalt meg:

– Dr. Huang Qian vagyok, a TianYuan Bázisról. Van sérült, aki azonnali ellátásra szorul?

Elena bólintott. Arcán a megkönnyebbülés és a feszültség harcolt egymással.

– Igen. Legalább tizenkettő, három súlyos. Erre.

Határozott mozdulattal a távolban sorakozó tábori ágyak felé mutatott. Dr. Huang hátraintett egészségügyi csoportjának, amelynek tagjai nehéz felszereléssel megrakodva követték. Nem vártak további engedélyre: csendben beléptek a sötét, zsúfolt hangárba. Az izzadság, a vér és a szellőztetés nélküli levegő szaga azonnal arcul csapta őket. Kötélre akasztott vászonlapokból összetákolt elválasztók próbáltak némi magánszférát biztosítani a hatalmas, ipari térben. Több mint hetven túlélő bolyongott vagy húzta meg magát a sarkokban. Volt, aki villogó lámpák mellett próbált régi elektronikát javítani, mások szárított élelmiszercsomagokat osztottak szét. Elhasznált tábori ágyak és pokrócok labirintusa töltötte meg a teret. A levegőben baljós hideg lebegett, nem volt központi fűtés, csak a testhő és a minimális árammal működtetett helyi fűtőtestek tartották valamennyire melegen a levegőt.

– Erre – mondta Elena, miközben dr. Huang csoportját vezette. – A legsúlyosabbakat a megmaradt gyógyszerek közelébe fektettük.

A rögtönzött orvosi sarok egy megroggyant műanyag paraván mögött húzódott meg. A gyenge lámpák felfedtek négy-öt ágyat, mindegyiken egy-egy sérült feküdt. Egy nő nyögött a fájdalomtól, vastag kötéssel a combján. Egy beesett arcú férfi az oldalát szorongatta, minden mozdulatnál összerándulva. Mások – kisebb sérülésekkel – ellátmányládákon ültek, vagy kóvályogtak, törött karjukat ölelve, összeragasztott bordáikat óvva.

– Az oxigénkészletünk a végét járja… – szólalt meg rekedten az egyik orosz orvos, dr. Huanghoz fordulva. – A legtöbbet a műtétekre használtuk el. Sokan meghaltak, mielőtt operálhattunk volna.

Egy ágy felé intett, ahol egy férfi mellkasa sekély, szaggatott légzés ritmusára emelkedett és süllyedt. Véres kötés övezte a derekát. Qian bólintott, pillantása végigfutott a szegényes készleteken.

– Kialakítunk itt egy triázszónát. Ki van a legsúlyosabb állapotban?

– Ő – válaszolta az orvos. – Belső vérzés. Nincs képalkotó eszközünk, és steril műszereink sincsenek a beavatkozáshoz.

Qian tekintete végigsöpört a kopott hangáron, megállt az ágyakon és sötét sarkokon.

– Itt fogjuk kialakítani a műtőállomást – jelentette ki. – A csapatom hozott hordozható áramforrást, nem kockáztatjuk, hogy a ti hálózatotokra csatlakozzunk.

Az egyik mentős bólintott, majd hátralépett, hogy behozza a kompakt akkumulátoros generátort. A fényes fémház éles kontrasztban állt a megrongált orosz berendezésekkel. Elena Markova, még mindig kapkodva a levegőt, kiegyenesedett.

– Fogtam a kezüket, amikor meghaltak – mondta halkan, inkább magának. – Azt mondtam nekik, jön a segítség.

Egy pillanatra elhallgatott, majd újra kihúzta magát. Ismét a mérnök került előtérbe.

– Mindenesetre a mi oldalunkon rendet csinálunk – szólalt meg határozottabban, majd éles pillantást vetett néhány közeli telepesre. – Toljátok az ágyakat a falhoz, a ládákat vigyétek hátra. Legalább tíz méter szabad területet akarok itt!

Az oroszok azonnal megindultak. Összetekerték a saját ágyneműjüket, leszedték a privátszférát adó lepedőket. Elena gyors, célratörő mozdulatokkal irányította őket, maga is áthelyezett egy régi tárolószekrényt. A mennyezeti lámpa pislákolt, de a frissen bekapcsolt kínai generátor egyenletes zümmögéssel új fényt adott az ideiglenes „műtő” sarkának.

Dr. Huang a mentőihez fordult, három szkafanderes alakhoz, akik sebészeti modulokat cipeltek. Ahogy a generátor beindult, az egyik bőröndnyi egységen világító státuszfények gyulladtak ki. Egy másik doboz, amely eddig semmiben sem különbözött egy közepes méretű szerszámládától, halk mechanikus pattanással kinyílt. A szétnyíló fedélből áttetsző, nanolaminált steril fólia kezdett kibomlani, amit vékony, flexibilis keretszerkezet feszített ki önállóan, mint egy automatizált origami. A szerkezet zümmögve, lépésről lépésre saját magát emelte fel, és alig egy perc alatt egy légmentesen záródó, steril műtéti sátor magasodott a modul egyik sarkában. A kupola hangtalanul illeszkedett a padlóba rögzített gyűrűbe, és belülről egy beépített légcsere- és szűrőrendszer azonnal megkezdte a sterilizálást. A belső nyomás kiegyenlítődött, a levegő tisztult, és a sátor áttetsző falai mögött kialakult a megfelelő hőmérséklet és páratartalom. Csak ezután nyitotta ki az egyik mentős az összehajtható steril tálcát, és óvatos, precíz mozdulatokkal terítette ki rá a műszereket. Éleik megvillantak a steril fényben. A sebészrobot is ekkor kelt életre halk elektronikus zümmögéssel: egy keskeny, ízületes kar, amely precíz bemetszésekre volt képes, beépített szenzorral pásztázva a célterületeket.

– Segíts az altatóegységgel – szólt dr. Huang csendesen az egyik társához.

A doktor egy sápadt, félig eszméletlen férfira mutatott, aki egy félig kiürült oxigénpalackokból álló halom mellett feküdt. A férfi bekötözött hasát szorította, minden sekély lélegzetvétele a belső vérzés jeleit mutatta. Két kínai mentős óvatosan átemelte egy frissen fertőtlenített tábori ágyra, miközben a sebészrobot kinyújtotta karcsú mechanikus karját, és gyors életfunkció-ellenőrzést végzett. Közben az orosz orvosok a ládák közé szorult sebesültekkel foglalkoztak. Az egyik orvos egy idősebb asszony mellett térdelt, óvatosan rögzítette a sérült karját; egy másik antimikrobiális gélfilmet vitt fel egy fiatal bányász horzsolt lábszárára. A kínai orvosi segítők csatlakoztak hozzájuk, friss kötszereket és hordozható diagnosztikai eszközöket adtak át, feltöltve az oroszok szűkös készletét. Halk, összehangolt munkával tisztították és varrták a kisebb sebeket, rögzítették a sérült végtagokat, és a jelenlétük megnyugtatta a sérülteket. Már csak az is, hogy több kéz segített.

Elena a közelben mozgott, utasításokat osztogatva a saját embereinek.

– A terület maradjon szabad! Ne legyenek plusz emberek a környéken!

Egy útban lévő ládát félrelökött, szeme ide-oda járt, hogy meggyőződjön róla: a kínai mentősök zavartalanul dolgozhatnak. Amikor valaki kérdéssel fordult hozzá, rövid, pattogó válaszokat adott, folyamatosan megosztotta az idejét a telep sürgető igényei és dr. Huang csapatának azonnali szükségletei között.

– Anatolij, hozd ide azokat a hordozható lámpákat! – szólt rá egy arra járó orosz katonára. – A mennyezeti fény bármikor elmehet.

A katona mereven bólintott, majd elsietett. A feszültség és a félhomály ellenére Elena hangja harcos elszántsággal csengett. Dr. Huang felpillantott a konzol fölül, és találkozott Elena tekintetével. Egy-egy apró, alig észrevehető bólintással nyugtázták egymás jelenlétét.

– Kezdhetjük a beavatkozást – jelentette be dr. Huang, miközben gyengéden egy szkennert nyomott a beteg mellkasára. A sebészrobot karjai finoman igazodtak, egy kék dióda felvillant a robot fején.

– Belső vérzés az alhasi régióban. Most fel kell nyitnunk, különben nem fogja túlélni.

Elena nagyot nyelve bólintott. A sátor ugyan elég teret adott a bent dolgozóknak, de a közelben álló oroszok túl közel gyűltek, ezért hátrébb intette őket.

– Mindenki más húzódjon hátrébb! Nem kockáztathatjuk a fertőzést!

A bámészkodók visszahúzódtak a sietve felállított ládabarikád mögé. A következő pillanatok szinte hangtalan hatékonysággal peregtek le. Dr. Huang utasítást adott a sebészeti modulnak, mire a robotkar pontosan elfordult, és hajszálvékony injektorral bejuttatta az altatót. Az egyik kínai mentős stabilizálta a beteg légútját, míg egy másik steril infúziót készített elő, a cseppszámot figyelve. Elena a zóna szélén maradt, ügyelve, hogy senki ne szakítsa meg a beavatkozást. Még a félhomályban is jól látszott, ahogy a robot kauterizáló karjának hegye apró, kékes szikrákat szórt minden hőzárásnál. A szenzor csipogása és a metszések szinte táncszerű pontossága élesen ütött el a hangár omladozó, ideiglenes környezetétől: dr. Huang fejlett felszerelése és a telep állapota szöges ellentétben állt egymással. Végül a csend még mélyebbé vált. A sebészrobot a beteg mellkasa fölött lebegett. Dr. Huang nyugodt utasításai vezették. Elena, a műtéti zóna külső peremén állva, ámulattal figyelte, ahogy ezek a váratlan szövetségesek talán a Vosztok első valódi esélyét hozták el a túlélésre.

Qian a robotok segítségével megkezdte a műtétet. Régi szokásához híven – talán maga sem vett róla tudomást – a sebészmaszk mögött alig hallhatóan egy kínai gyerekdalt énekelt, amikor teljesen belemerült a munkájába. A bűzös, félhomályos hangárban, ahol a rögtönzött latrinák ammóniaszaga, az állott verejték és az újrahasznosított levegő fémes íze keveredett, két elszánt nő dolgozott egymás mellett. Az egyikük kiváló kínai orvos volt, aki csúcstechnológiával harcolt egy élet megmentéséért. A másik éles eszű orosz mérnök volt, aki egy szétesett állomás romjai között próbált alkalmazkodni a helyzethez és túlélni. Kettejük összehangolt munkája nyomán törékeny, de valóságos híd épült két világ között, a Vosztok telep legsötétebb órájában. A félig romba dőlt vészhangáron kívül egy tucatnyi kínai katona dolgozott együtt a kimerült orosz túlélőkkel, ellátmánnyal megrakott ládákat pakolva a poros földre. A vihar csupán jeges szellőre csitult, de a vörösbe borult állomás szinte apokaliptikus látványt nyújtott. Meggyötört fémdarabok borították az udvart, és több orosz jármű félig betemetve pihent a homokdűnék között. Az égbolt fakó okkersárga volt, tele marsi porvihar maradványaival. Zhang Wei, a kínai műszaki egység vezetője, a hordozható generátorok és élelmiszerládák kirakodását felügyelte, miközben néhány embere a külső modulok sérüléseit mérte fel. A távolból közeledett Anatolij Ivanov őrnagy kopott szkafanderben, amelynek mellvértje hiányzott, helyén durván foltozott fémlemez díszelgett. Szigorú arcát a frusztráció és kimerültség barázdálta.

– Köszönjük a támogatást – mondta kurtán, karba tett kézzel. – De vágjunk a közepébe, Zhang mérnök. Mibe fog ez a „mentés” kerülni nekünk?

Zhang Wei éppen egy raklapot igazított, majd megfordult. Testtartása merev volt. Sisakjának sötétített napellenzője mögött egy leheletnyi ingerültség suhant át arcán.

– A megbízatásom világos: felmérni a helyzetet, életeket menteni. Semmi más. Nincsenek feltételek – válaszolta nyugodt, kimért hangon.

Ivanov félmosolyra húzta a száját.

– Persze. Mint amikor elfoglaltátok Szibériát. Most majd az állomásunk kétharmadát akarjátok?

Egy lépést tett előre. Hangja suttogásra halkult, de ettől csak még fenyegetőbbé vált.

– Mindketten tudjuk, hogyan működnek ezek a „humanitárius” küldetések.

Zhang Wei nem válaszolt azonnal. Végignézett a törmelékkel borított udvaron. A háttérben kínai mentősök kisebb sérüléseket láttak el, egy pár technikus egy járművet próbált újraindítani. Egy apró termetű kínai mérnök egy elnyűtt orosz szerelővel vitatta meg a vízszűrő csöveket.

– Nem érdekel bennünket a területetek – mondta végül halkan. – Láttuk a segélykérést. Eljöttünk. És látva, mennyire súlyos itt a helyzet, ha nincs más lehetőség, megszervezhetjük az evakuálást. Több fordulóra lesz szükség, de fokozatosan megoldható…

Ivanov szeme lángolt.

– Szóval a terv az, hogy kiürítitek az állomást? Elvisztek mindenkit, amíg itt semmi sem marad?

Felszegte az állát, Zhang Wei sisakjának sötét lencséjébe fúrta tekintetét.

– Mondjuk ki nyíltan: ez az állomás orosz föld.

Zhang Wei állkapcsa megfeszült. Mély levegőt vett, higgadtan válaszolt.

– Generátorokat hoztunk, orvosi felszerelést, vízadagokat. Ott vannak, látja. – A lezárt ládákra intett. – Mindent itt hagyunk. Ezzel talán kihúzzák egy hónapig. Ha utána romlik a helyzet, és újra segítség kell, tudják, hogyan hívjanak minket. Vagy várjanak tovább Moszkvára.

Ivanov ajkán keserű mosoly suhant át.

– Moszkva úton van – vágta rá, inkább magát győzködve, mint Zhangot.

Nem messze egy kínai mérnök kalapálta helyre egy eltört zsilip zsanérját, miközben két orosz tartotta a helyén. A jelenet groteszk kontrasztot alkotott a jeges szavak és a gyakorlatias együttműködés között. A kínai szállítórobotok fürgén, precízen gördültek le a teherautók rámpájáról, ládákat rakodva le a poros földre. Egy-két orosz túlélő gondosan terelgette őket a roncsok között. Távolabb kínai szakemberek segítettek eltakarítani a leomlott üvegház vázából kilógó lemezeket. Ivanov összefont karral állt, testtartása olyan merev volt, mint a metsző hideg.

– Ugye tisztában vannak vele, hogy nem kértük a segítségüket – szólalt meg. Hangja hidegebb volt, mint a marsi szél. – Nem tartozunk önöknek, bármilyen szánalmasan is fest most ez a hely.

– Emlékezni fogunk. – Zhang Wei kurtán bólintott.

Ezután embereihez fordult. A por kavargott a lábuk körül, miközben befejezték az utolsó feladatokat: ellenőrizték a szállítmányokat, és bekötöttek egy tartalék generátort, amely, ha takarékosan használják, még pár hétig fenntarthatja az életfenntartó rendszert. Az udvart csend borította be: hangtalan együttműködés volt ez, amelyet a kölcsönös bizalmatlanság árnyékolt be. Mindkét oldal tette, amit muszáj volt.

Néhány órával később a kínai teherautók motorjai beindultak. Zhang Wei jelezte a csapatának az indulást. A búcsú sem meleg, sem végleges nem volt. Ivanov mozdulatlanul állt, karba tett kézzel, figyelve, ahogy a kínaiak kipakolják a maradék felszerelést és távoznak. A jeges szél elvitte a szavaikat, de a feszültség ott maradt a levegőben, beégett a kavargó vörös porba.