Hulladékszállítás a 9-es szektorba

Egy tompa, fémes csillogás irányította Lena Ryland figyelmét egy villáskulcsra, amely a marsi porban hevert a rakodókapu közelében. Lehajolt érte, felvette, és letörölte róla az oxidfoltos szennyeződést. Újabb jele volt annak, milyen gyorsan széthullhat itt minden, ha nem vigyáznak, különösen most, hogy ennyi karaván nyüzsög a környéken. Ebben az órában a rakodótér szokatlanul forgalmas volt. Ládatömbök sorakoztak a fal mentén, emelőkre várva. A terv szerint sorban indulnak majd a járművek. Hivatalosan mindegyiket „karbantartási járatként” vagy „hulladékelszállításként” jegyezték be, hogy elfedjenek egy kisebb hazugságot: az illegális, Mad Max-stílusú marsi versenyt. Ha a földi központ munkatársai – vagy ami még rosszabb: az ikerrobotok – túl alaposan belenéznének, bőven találnának gyanús adatokat. De épp ez volt a sok apró füllentés rétegezésének célja: a valódi bűnt elrejteni egy kisebb mögé.

David Everhart, az állomás műveleti igazgatója, magas, őszes halántékú férfi, karba tett kézzel állt oldalt, és éberen figyelt. Lena elkapta David pillantását; a férfi egyetlen bólintása elég volt ahhoz, hogy tudja: minden utolsó ellenőrzés megtörtént. Lenézett kézi interfészére, és átvette az irányítást a digitális naplók felett, hogy az ikerrobotok ne láthassák, mi van valójában a ládák mögött.

– Csak leselejtezett karavánok – emlékeztette magát. – Egy meggondolatlan időtöltés. Kisebb vétség, amit a Minos talán még lenyel.

A távolból motorok bömbölése hallatszott. A teherautók beindultak odakint. A betonplaccot szerelők lepték el; néhányan valóban a Mad Max-ralira készültek fenn a fennsíkon, amely a telep fiatalabb csapatának kedvenc – bár hivatalosan tiltott – szórakozása volt. Ian Everhart mérnök karavánja – öt egymáshoz kapcsolt teherautó jelöletlen rakománnyal – csendben várt a túloldali sarokban. Lena számára ez volt az igazi művelet: létfontosságú felszerelést juttatni el az orosz telepre a Föld tudta nélkül. A Minos Corporation kifejezetten megtiltotta, hogy beavatkozzanak. De figyelmen kívül hagyni a Vosztok telep helyzetét egyszerűen vállalhatatlan volt. Lena elhaladt egy ládacsoport mellett. Miközben szándékosan rosszul címkézte a rakományt, az eszköz minden egyes sípolása apró görcsbe rántotta a gyomrát. „Motoralkatrész-hulladék”, „törött szenzorok”, „bontási törmelék”. A kijelzőn cikáztak az adatok. Egyik sem volt igaz. Szinte hallotta, ahogy az ikerrobotok a háttérben zümmögnek. Ha elég alaposan belenéznek ezekbe a naplókba, látni fogják az eltérést. A telep lakói bonyolult rendszert dolgoztak ki félhazugságokból és rövid hatótávú jelekből, hogy elkerüljék a lebukást. Legalábbis ez volt a terv.

David odalépett mellé, és halkan megszólalt:

– Minden karaván indulásra kész?

– Igen. – Lena bólintott. – Három karaván rakománnyal megy ki a „versenyre” – mondta, és a hangoskodó, egymást túlkiabáló társaság felé biccentett, amelynek tagjai éppen a kormányrudakat ellenőrizték –, egy pedig hivatalosan „hulladékelszállításként” van regisztrálva. Az Iané. A napló szerint a kilences szektorba megy, ugyanoda, ahol korábban a gyakorlóversenyeket tartottuk. Ha az ikerrobotok csak futólag ellenőrzik a naplókat, szabályos mintát fognak látni.

Egyenruhás dokkmester közeledett, táblagéppel a kezében; a zajt túlkiabálva szólt hozzájuk:

– A porviszonyok a hetes szektor környékén bizonytalanok. A sofőrök lassítsanak! A céges naplóbejegyzésekkel pedig legyen takarékosabb, Lena kisasszony. A múlt havi „javítások” már így is lenyelték a fél költségvetésünket.

– Értettem – felelte Lena kényszeredett mosollyal. A dokkmester már tovább is sietett, minden bizonnyal a versenykaravánokat ment rendre utasítani. Lena kifújta a levegőt, és tenyerével végigsimította a kezelőfelületet, hogy véglegesítse az utolsó útvonal-felülírásokat.

A rakodótér túloldalán Ian Everhart ugrott le az első teherautó lépcsőjéről. Magas volt, erős testalkatú, mozdulataiban ott lüktetett a lendület. Akár az apja fiatalabb mása is lehetett volna. Általában szakállt viselt, hullámos haját hátrafésülte, de így is olyan volt, mintha a feje körül mindig mozogna valami: tűz, szél, energia. A haját nem engedte hosszúra nőni, mégis volt benne valami rakoncátlan, akárcsak magában is. Por tapadt pilótadzsekijére, kiemelve minden gyűrődést. A szokásos nyugodt magabiztosság áradt belőle, amely egyesek szerint már arrogancia volt. Fél kézzel intett Lenának, aki úgy tett, mintha nem látná. A róla szóló pletykák többnyire igazak voltak: legendaszámba menő érzéke volt a marsi utakhoz. Lena csak remélte, hogy a szerencséje most is kitart egy olyan úton, amely valóban számított. A motorzaj felerősödött. A Mad Max-karavánok indultak elsőként, üdvrivalgás és túlzó hencegés közepette, a kijelölt fennsík felé. Ezalatt Ian konvoja csendesen mozdult a helyére, észrevétlenül a hangos indulás árnyékában. Lena szíve vadul kalapált. Öt járművet számolt, mind tele hamisan felcímkézett ládákkal: orvosi felszereléssel, élelmiszeradagokkal, mérnöki készletekkel. Az útvonal mentén nemrég kialakított menedékhelyek nyújthatnak majd védelmet, ha vihar törne ki.

David odahajolt, és halkan megjegyezte:

– Minden kész. A Minos csak zajt fog látni.

Súlyos tekintetet vetett Lenára.

– Tarts ki. Ez fontosabb, mint egy dorgálás a központból.

Lena alig észrevehetően bólintott, majd hátrébb lépett, és felvette a szkafanderét, mielőtt a felső ajtó nyikorogva nyílni kezdett. Fiatal volt, határozott és gyors, a Marsra szabott idegrendszerrel. Az arcát keretező hajából valami állandó rend sugárzott. Sima, vállig omló tincsei szinte szigorúan párhuzamosan rendeződtek, mintha sosem csúsznának ki a helyükről. A marsi szél beszisszent a rakodótérbe, porfelhőt kavarva a bokája körül. A dokkmester intett a rejtett konvojnak, hogy indulhat. Egyenként gurultak ki a teherautók a vöröses félhomályba; fényszóróik halvány ívet húztak a poros levegőbe. Ian Everhart vezérjárműve zárta a sort, beleolvadva a homokörvénybe.

Amint eltűntek, az ajtó fémes dörrenéssel záródott, elzárva a kinti, viharral terhelt világot. A rakodótér dokkja újra nyomás alá került, és hirtelen némaságba süllyedt. Csak maroknyi technikus maradt. Egymásra pillantottak; arcukon izgatott, nyugtalan győzelem vibrált. Tényleg elhitték, hogy túljártak a rendszer eszén. Lena elfojtott egy borzongást, majd a konzolra nézett, amelyen a hamis naplóadatok futottak: „3. jármű – karavánteszt”. Letette a kézi irányítóját; az adrenalin még mindig lüktetett az ereiben. A telep most arra tett fel mindent, hogy két „rosszat” – tiltott versenyeket és be nem jelentett szállításokat – használjon fel egy erkölcsileg helyes tett elfedésére: az oroszok megmentésére a biztos összeomlástól. Odakint, a haldokló fényben Ian egyhetes vagy még hosszabb útra indult. Lena bepötyögte az utolsó felülírást is, ügyelve rá, hogy az útvonaladatok „illeszkedjenek” a Földön tárolt hivatalos nyilvántartáshoz.