Az ikrek műszakja

Konferenciamodul, Minos-telep, belső tér

A mennyezeti világítás vibráló fénye végigtáncolt a kompakt tárgyalóasztal fényes felületén; újabb apró zavar a kolónia energiaelosztó hálózatában. David enyhe bosszúsággal vette tudomásul az akadozást. Már alig maradt idejük az ikerrobotok műszakjának végéig; utána a rendszer frissítette volna az adatbázist, majd az ikrek által biztosított kvantum-összefonódáson keresztül automatikusan szinkronizálta volna a Földdel. Most minden perc számított. Végigpillantott a szűk tárgyalóban összegyűlt kis csoporton. A falakat félig felpöndörödött tervrajzok és rögzített adattárolók borították, egy háborús szoba hangulatát kölcsönözve a helyiségnek. Az ajtó szisszenve záródott mögöttük, tompítva a folyosói szellőzőrendszer egyenletes zúgását. Az asztal végén Susan Morgan állt. Magas, gyors mozgású ír-amerikai nő volt; ujjai feszes ritmusban kopogtak egy digitális kijelzőn. Vörös haja szinte tökéletesen beleolvadt a marsi táj színvilágába, és ezt sosem mulasztotta el hangsúlyozni. Gyakran viselt vörös, nyomásálló beltéri ruházatot, amely árnyalataiban harmonizált a hajával. Susan hivatalosan a bányatelep karbantartási ütemezéséért felelt. A gyakorlatban ő koordinálta a kolónia titkos terjeszkedési projektjeinek túlnyomó részét. Mélykék szeme idegesen cikázott a kijelzőn, vállának feszes tartása pedig elárulta, hogy ezúttal sokkal idegesebb, mint általában.

– Nos – kezdte, miközben végigpillantott a csapaton –, haladtunk valamennyit a kivájt menedékek láncolatának kialakításával. Továbbra is alacsony a technológiai lenyomat, minimális az észlelhető aktivitás. Ez volt a cél. Egyetlen új fejlemény van – itt megállt, majd ránagyított egy friss térképre –, úgy tűnik, a kínai előőrs néhány pontunkat használja. Vagy legalábbis valaki közülük alkatrészeket tárol ott.

A szobában halk hullámként futott végig a meglepetés és az óvatosság. David vegyes érzésekkel fogadta a hírt. Elvben az együttműködés jó jel volt. De senki sem bízott igazán a kínai telep szándékaiban. Lena végiglapozta a központi kijelző adatait.

– Két kínai gyártmányú konténert találtunk az A-14-es posztnál – jelentette. – Az oroszok megerősítették, hogy a kínaiak hagyták ott. Ez váratlan. Még mindig próbáljuk kideríteni, hogy hivatalos művelet volt-e, vagy csak néhány mérnökük játssza ugyanazt a játékot, mint mi.

Dr. Valentina Martinez, a göndör hajú mexikói geológus rábökött egy topográfiai rétegre.

– A T-4 utáni menedékek környékén további mozgásnyomokat is találtunk. A nyomok a kínai oldal felől érkeztek. A múlt héten egy elhagyott rovert is felfedeztünk. Valaki nyilván menedéket keresett. Egy törött szervokart hagyott hátra. Használta a posztot, aztán valahogy továbbvonszolta magát. Úgy tűnik, van egy néma megállapodás: senki nem jelent, senki nem kérdez.

David a terem végében állt, karba tett kézzel figyelt, és próbálta értékelni a helyzetet. A feszültség érezhető volt, de mellette ott vibrált valami más is: óvatos remény. Ha a legnagyobb riválisuk csendben együttműködik, talán az jelent valamit. De jól tudta, mennyire törékeny ez az egyensúly. Elég egyetlen parancs Pekingből, és a kínaiak lezárhatják az egész útvonalat. Lena az asztal szélén ült, ujjai közt forgatta az érintőtollat. Tekintete gyorsan körbejárt a teremben; szinte leolvasta a testbeszédből a ki nem mondott gondolatokat.

– Közben az oroszok továbbra is a túlélés határán egyensúlyoznak – mondta. – Az utolsó üzenetük szerint kínai orvosi felszerelést találtak az egyik kivájt menedékben.

Megállt, mély levegőt vett.

– Semmi sem volt felcímkézve. Egyik készlet sem szerepel a hivatalos leltárban. Az oroszok hálásak, de idegesek. Ha a Földi Parancsnokság tudomást szerez róla, könnyen kémkedésként tálalhatják. Vagy még súlyosabb ügyként.

Susan bólintott, ajkait vékony vonallá szorítva.

– Ugyanabban a hajóban evezünk – mondta. – A kínai telep valószínűleg éppen olyan paranoiás, mint mi. Attól félnek, hogy a saját központjuk leállít mindent. Az európaiak… nos, tudjuk, hogyan szeretik intézni: minél kevesebb felhajtással. Csendben küldik az utánpótlást, de látszik, hogy nem akarják, hogy ebből nyilvános botrány legyen. Ők ezt tisztán humanitárius gesztusnak kezelik, de közben távolságot is tartanak. Tőlünk is, a kínaiaktól is.

David megköszörülte a torkát, és belépett a beszélgetésbe.

– Ez a rétegzett megközelítés szépsége, nem igaz? Ha minden más összeomlik, visszaeshetünk a kőkorszakba. Nincsenek feltűnő építmények, amelyek beindítanák a rendszer riasztóit, csak kevésbé feltűnő, moduláris infrastruktúra. Ha – vagy amikor – a kínai mérnökök vagy az európaiak be akarnak szállni, egyszerűen hozzáillesztjük a kiegészítő technológiát. De nem erre építünk. Nincs szükségünk hivatalos „megállapodásra”. Az is elég, ha hallgatólagosan használják.

– Szerinted ez csak egy ügyes kiskapu – szólalt meg Valentina, most halkabban. – De ha ezek a menedékek beomlanak, vagy valaki bent ragad egy hibás érték miatt, engem fognak felelőssé tenni.

A terem egy pillanatra megdermedt. Lena hátradőlt, karjait összefonta.

– Szóval erre megy ki az egész? Egy hallgatólagosan működtetett, kivájt menedékekből álló láncra, amelyet az egész bolygó használ, de hivatalosan nem is létezik? Vészhelyzetben jó… de mi van, ha a kínai vezetés holnap elrendel egy blokádot?

Susan a kijelzőre koppintott, és kiemelte a potenciális bővítési pontokat.

– Akkor óvatosan haladunk tovább. Nincsenek meg az erőforrásaink semmilyen látványos megoldáshoz, és ez most igazából előny. Kisebb az esély a lebukásra. Bővítjük a menedékhálózatot, felhalmozzuk a készleteket, talán elhelyezünk pár passzív jelölőt. A fejlettebb rendszereket visszatartjuk, amíg nem látjuk, hogyan reagál a kínai parancsnokság.

Valentina szeme összeszűkült.

– Túl gyorsan terjeszkedünk. Néhány hasadékot nem többszöri használatra terveztek. Ha egy homokmozgás elkap egy ellátócsapatot…

Lena éles, száraz hangon közbevágott.

– Akkor alkalmazkodunk. Vagy ott hagyjuk a menedékhelyet. Ez a lényeg. Aki kiszámíthatóságra vágyik, üljön be egy földi bizottságba.

Valentina nem válaszolt azonnal, de állkapcsának feszülése mindent elmondott. Végül újra megszólalt, halkabban, de határozottan.

– És ha a földi vezetés vagy a kínai kormány ránk vezeti vissza ezeket a bővítéseket? Most előnyben vagyunk, de ha elkezdenek mélyebbre ásni, a naplók nem fognak egyezni a hivatalos leltárral.

Lena előrehajolt, és összefonta a karját. Hangja kimért volt.

– Pont ez a lényeg: le tudjuk tagadni. Ezekről a kivájt állomásokról senki nem beszél. Sem mi, sem az oroszok, főleg nem a kínaiak. Mindenkinek érdeke, hogy ez csendben maradjon. Senki nem akarja, hogy kiderüljön, így nem is fog. Hacsak el nem rontjuk.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán Valentina felé fordult. Szemében eltökéltség villant.

– És ha a Minos-központ tényleg kiszúr valamit? Mit fognak látni? Teherautóversenyeket. „Eltűnt” készleteket egy roncsderbin, félig szétkapott rovereket, amelyek „elvesztek”. Azt fogják hinni, hogy csak néhány szabályszegő kölyök szórakozását fedezzük. Nem fognak mélyebbre ásni.

David a terem hátsó falánál maradt, karba tett kézzel. Gyomrában a feszültség maró, savas görcsként kavargott. Egyrészt a kivájt állomások csendes használata azt jelezte: létezik valamiféle valódi együttműködés. Ez volt a legjobb forgatókönyv, amelyben titokban reménykedett. Másrészt a politikai egyensúly törékenysége még mindig súlyként nehezedett rá.

Susan átlépett az utolsó diára.

– Azonnali feladatok: szerkezeti habra és rögzítőelemekre van szükségünk a következő helyszínhez, a T-5-ös szektor közelében. Dr. Martinez szerint a talaj stabil. Lena, te hozod az anyagot az üvegházbővítésből, igaz?

Lena nyugodtan bólintott.

– Elintézem… óvatosan. Ne mozogjunk egyszerre túl sok ládával.

A folyosóról halk csipogás hallatszott. Az ikerrobotok üvegházi munkája a végéhez közeledett, ami azt jelentette, hogy a vállalati megfigyelőrendszerek hamarosan újra szabadon pásztázhatnak. A teremben mindenki egymásra nézett.

– Rendben – mondta Susan, miközben lekapcsolta a kijelzőt. – Figyeljétek a jeleket. Ha a kínai vezetés hangnemet vált, mi is váltunk. De amíg nem történik változás, a „titkos ösvény” a helyén marad.

A csoport lassan oszlani kezdett. A mérnökök felkapták tabletjeiket, Lena pedig hangtalan mozdulattal zsebre tette az érintőtollat. David maradt utolsónak. Egy pillanatra még körbenézett a félhomályos teremben. A levegő szinte vibrált a feszültségtől.

Mind benne vannak, de egyikük sem bízik igazán a kínai telepben. Sem bennem.

Föld, New York, Manhattan

Egy apró páracsík csordogált végig Emily Everhart panorámaablakának ívelt üvegén. Tekintete követte az útját a háttérben emelkedő felhőkarcolók előtt. Manhattan még mindig lüktetett az égbolton kereszteződő légi forgalom szövedéke alatt. A drónok felszínéről visszaverődő napsugarak táncoló mintázatokat vetítettek a letisztult, minimalista bútorokra. Emily végigsimított polírozott fémből készült íróasztalán. Régi szokás volt ez nála, valahányszor meg akart kapaszkodni a jelenben. Mély levegőt vett, majd megérintette a falba süllyesztett kijelzőt. A képernyő zúgva életre kelt, és némi késlekedés után megjelent rajta David arca. Karcsúbbnak, porosabbnak tűnt, a tekintete mégis ugyanolyan magabiztos maradt. Mögötte a marsi lakómodul sápadt fénye éles kontrasztban állt Emily világos, napfényes penthouse-lakásával. Előrehajolt, mintha így is közelebb kerülhetne hozzá.

– David, jól hallasz? – kérdezte, vidámságot erőltetve a hangjába.

– Igen, Em. Tisztán hallak – válaszolta David. A kapcsolat enyhén sercegett a nagy távolság miatt. A valós idejű kommunikációt az ikerrobotok kvantum-összefonódáson alapuló technológiája tette lehetővé, áthidalva a távolságot. A Marson egyedül az amerikai telep rendelkezett ezzel a technológiával. Emilyt egy pillanatra magával ragadta a gondolat: ott kellett volna lennem vele. Ha az orvosok nem tiltották volna el a sugárzásveszélyes utazástól, ha nem szűrték volna ki a kolónia orvosi vizsgálatán, soha nem hagyta volna, hogy David és Ian egyedül induljanak el. Kihúzta magát a székben, hosszú szőke haját a válla elé vetette. Emlékeztetnie kellett magát, hogy neki is megvan itt a saját frontvonala: helyreállítani David jó hírnevét a Minos-központban.

– Figyelj – kezdte, miközben megigazította a kamerát. – Beszéltem Warrickkel a Minosnál. Ő az egyetlen, aki még felveszi a hívásokat. Azt mondja, ha a bányászat mutatói rendben lesznek, és jól tálaljuk az üzenetet, talán a vezetőség is újragondolja a helyzetedet.

David arca megfeszült. Próbálta leplezni, de Emily ismerte a jeleket. Az a jól ismert türelmetlenség jelent meg rajta, amely mindig elfogta, ha politika került szóba.

– Warrick mindig is barátságosabb volt a többieknél – ismerte el David. – De nem számítok arra, hogy valami céges szöveg majd megold bármit. A számok majd magukért beszélnek.

Emily halkan kifújta a levegőt.

Miért nem látja be, hogy játszani kell ezt a játékot?

– Tudod, hogy megy ez, David. Azt akarják érezni, hogy övék az irányítás. Ha New Yorkban hagytad volna, hogy a Labirintus Projektből több kreditet írjanak a saját számlájukra…

David félbeszakította. Hangja határozott volt, de nem kemény.

– Ezt már megbeszéltük. Ez nem arról szólt, hogy magamnak akartam az érdemet. Ez arról szólt, hogy…

Emily összepréselte az ajkait, visszanyelve a választ.

– Jó, jó – mondta halkan. – Csak… még mindig azt gondolom, hogy ha megmutatod nekik, hogy csapatjátékos vagy, az ajtókat nyithatna meg előtted. Te vagy az az ember, aki megmentette New Yorkot az emelkedő óceántól. A Minosnál és a kormányban mindenki tudja ezt. Csakhogy túl sok ember tyúkszemére léptél közben…

David tekintete oldalra siklott. A marsi por vörösen kavargott a háttérben.

– Nem bánom, hogy kiálltam azért, ami helyes volt – mondta. – És most sem hagyom, hogy birtokba vegyenek.

Megint az a büszkeség. Ugyanaz, amiért Emily szerette, és amiért állandóan aggódott érte. Hosszú csend ereszkedett közéjük. Emily úgy döntött, témát vált.

– Hogy van Ian? Ritkán ír. Biztos elfoglalt.

Ahogy a fiuk szóba került, David arca ellágyult.

– Remekül. Tudod, milyen. Mindig új technológiákba veti bele magát, feszegeti a határokat. Ha valami miatt aggódhatok, hát az az, hogy néha emlékeztetnem kell arra: a Mars nem olyan elnéző, mint a Föld.

Emily elmosolyodott, de a mélyben továbbra is kavargott benne az aggodalom.

– Pont olyan, mint te – mondta csendesen. – Ez a makacsság… csak azt nem akarom, hogy olyan kockázatot vállaljon, amit nem tud kezelni. A Mars olyan…

David gyengéden közbevágott.

– Veszélyes, igen. Figyelek rá. Bízz bennem.

Emily bólintott. Bárcsak át tudna nyúlni a képernyőn, hogy megfogja a kezét. Az üveg tükröződésében Manhattan fényei ragyogtak a déli napfényben. Nagyon távolinak tűntek a vörös porviharoktól, amelyek David telepét ostromolták. Néha úgy érezte, maga az univerzum szakította szét a családjukat.

– Rendben – mondta, torkát megköszörülve. – Tovább forszírozom a dolgot Warricknál. Talán el tudunk érni egy meghallgatást az igazgatótanács előtt. Ha látják az új adatokat, talán…

David felsóhajtott.

– Te tudod, Em. Ha úgy érzed, segíthet, csináld. Csak… légy óvatos, kiben bízol.

Hangja elhalkult, mintha a fáradtság kiszivárgott volna a szavak mögül.

– Mennem kell. A kolónia kommunikációs ablaka hamarosan lezárul.

Emily megpróbált derűt csempészni a hangjába.

– Vigyázz magadra, David. És… mondd meg Iannek, hogy nagyon hiányoztok mindketten.

Halvány, ritka mosoly jelent meg David arcán.

– Megmondom. Vigyázz magadra.

Emily lélegzete elakadt, ahogy a képernyő elsötétült. A penthouse csendje ránehezedett, emlékeztetve arra, milyen távol van tőle David valójában. Egy pillanatra még engedte, hogy a remény melege végigsöpörjön rajta: egy újraegyesült család képe villant fel benne, az életük vállalati láncok nélkül. De aztán a pillanat elszállt, mintha egy szálat téptek volna el. Tekintete végigsiklott a polírozott padlón, majd megállt a kommunikációs panelnél.

Ha David azt hiszi, egyedül is elbír mindennel, ám legyen. Én is megvívom a magam harcát.

Határozott mozdulattal megnyomott egy gombot az asztalon. A kijelző felvillant, és csatlakozott a Minos Corporation vonalára. Emily szíve gyorsabban vert; minden csengetés csak olajat öntött az elszántság tüzére.

– Warrick Hargrove-val szeretnék beszélni – mondta. A hangja határozottabban csengett, mint amilyen határozottnak belül érezte magát.

A lakás csendjében sípolások sorozata visszhangzott. Odakint egy légi bárka siklott végig a tornyok között; fényei végigtáncoltak az üvegfelületeken. Emily állkapcsa megfeszült.

– Elég volt a várakozásból. Elég abból, hogy David visel minden kockázatot odafent a Marson. Ha az alkudozás és a vállalati egók simogatása az én feladatom ebben a játszmában, hát megteszem, bárkin kell is átgázolnom érte.

Végre kattanás hallatszott, majd a statikus zajon át egy férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén. Emily élesen beszívta a levegőt. Kihúzta magát, készen arra, hogy fejest ugorjon a bürokrácia sűrűjébe.

– Warrick? Itt Emily Everhart. Beszélnünk kell. Most azonnal.