Az első Sol

Vosztok telep a Marson – Mars-év 69, 48. sol

(2083. január)

Az érkezés

Elena Markova minden sejtjében érezte, hogy megint egy új világba érkezik. Még súlytalanságban lebegtek. Hátrafogta rakoncátlan szőke haját, és megkezdte az előkészületeket. Ideges volt, de nagyon nem szerette volna, ha ezt látják rajta. Rajta kívül még négyen érkeztek a turnussal. Négy hónapja voltak összezárva ebben a felhőkarcoló méretű szállítóhajóban, de Elena, ha választhatott volna, két percet sem töltött volna velük egy légtérben.

És még mindig kilencven perc volt hátra a leszállás megkezdéséig.

Ezalatt rögzítették a súlytalanságban lebegő tárgyakat, lezárták a személyes tárolókat, lekapcsolták a nem létfontosságú fedélzeti modulokat, és felvették azt az undorító, Sokol M típusú vészhelyzeti ruhát, amelynek már a gondolatától is felfordult Elena gyomra.

Először a testhez tapadó biomedikai szenzorokat helyezte fel.

Amint a rendszer életre kelt, minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Az ülésével szembeni kijelző rideg kegyetlenséggel írta ki az állapotát. A szíve túl gyorsan vert. Az izmai megfeszültek. Alacsony HRV. Szaggatott légzés. Hiperventilációs kockázat.

Nem nézett oldalra rögtön. Nem akarta látni a többieket. Aztán mégis odapillantott, és ez volt az egyetlen vigasz: a jelek szerint ők sem voltak jobb állapotban.

Senki nem beszélt.

Amikor végre mind az öten bepréselték magukat a leszállóegység üléseibe, már csak hatvan perc maradt hátra. A protokoll robotszerű hangja szenvtelenül, szinte udvariasan sorolta a teendőket.

Comb- és vállhevederek rögzítése.

Mind az öt utas szinte egyszerre mozdult.

Medenceöv rögzítése.

Sisak hátsó pontjának rögzítése.

Lábak rögzítése.

Kéz a mellkasi kapaszkodókon vagy az oldalsó markolatokon.

Az Automed készenléti szekvenciájának aktiválása.

A személyes kijelző EDL-módra váltása.

Számtalanszor elgyakorolták ezeket a mozdulatokat a földi felkészítés során. Nem is kellett emlékezni rájuk. A protokoll mindent lépésről lépésre beolvasott. Az Automed rendszer előkészítette a hányinger elleni beavatkozást, a pánikreakció nem gyógyszeres kezelését és a keringés stabilizálásához szükséges kompressziós támogatást. A képzésen ez mind unalmas felsorolásnak hangzott. Most, hogy a testében sorra éledtek fel a várható tünetek, Elena legszívesebben azonnal magába nyomott volna mindent, amit az injektorok tartalmaztak.

Hangtalanul követték a protokoll utasításait, és közben mindannyian úgy tettek, mintha semmi közük nem lenne a képernyőiken megjelenő adatokhoz. Elena onnan is tudta, hogy hozzá hasonlóan rossz állapotban vannak, hogy ezúttal még gúnyolódni sem próbáltak. A sisak belső peremén ott volt a hányásfelfogó gallér is, egy puha, nedvszívó, elszívócsatornákkal bélelt vészmegoldás, amelyről a kiképzésen mindenki úgy tett, mintha nem lenne megalázó.

Húsz perccel a Mars légkörének elérése előtt a leszállóegység tompa csattanással vált le a teherhajóról. Rövid, mély hajtóműimpulzus préselte őket az ülésbe: a pályaelhagyó fékezés letérítette az egységet a pályáról. Elena hónapokig egy nagy, lassú hajóban élt, amelynek folyosói és közös moduljai a leszállóegységhez képest még tágasnak tűntek. Most rémülten kapaszkodott egy kapszulában kuporogva, amelynek egyetlen funkciója az volt, hogy túlélje a Mars légkörével való találkozást. A kijelző vöröses narancsszínű adatgrafikákat futtatott, és amikor végre elérték a légkör határát, a hőpajzs felől mély, fenyegető morajlás hallatszott. A kabin először finoman remegni kezdett, hogy aztán olyan durva vibrációnak adja át a helyét, amitől a hevederek belevágtak a végtagjaiba. A sisak belső falán apró páracseppek gyűltek össze, középen ködös folttá sűrűsödve. Elena egy ideig próbált csak a saját légzésére összpontosítani. A Sokol M belső rendszere érzékelte a stresszreakciót, megnövelte a sisak légáramlását, és lassú, hideg ritmust villantott a kijelző szélén: lélegezz.

Hirtelen olyan nyomást érzett a mellkasán, mintha valaki rátérdelt volna. A gyomra kavargott, a látómezeje beszűkült, és azt gondolta, el fog ájulni. A Mars nem fogadta őket. Nekimentek.

– Markova, ellenőrizd a rakománygerinc zárját! – hasított a parancsnok hangja a sisak kommunikációs rendszerébe.

Elena nem szívlelte az ötvenes férfit, akit pusztán a kora tett turnusparancsnokká a pilóta nélküli, teljesen autonóm hajón. Emlékeztette magát: Oroszországban, ahol két ember van, az egyiknek mindig parancsnoknak kell lennie. Azt viszont senki nem tudta megmagyarázni neki, miért kellett olyan embert parancsnoknak választani, aki a rendszerfájlokat is protokollutasításként olvassa fel. Most mégis hálás volt a feladatért, mert visszahozta az ájulás közeléből. Átváltotta a képernyőjét, és azonnal feltűnt, hogy az egyik tehergerinc szenzora ingadozó értékeket mutat. Intenzív lassulás közben egy többtonnás alkatrészcsomag nem rakomány volt, hanem belülről elszabadított lövedék. Elena összevetette az értéket a másik két, egymástól független érzékelő adatával. Nem szenzorhiba volt, a rögzítés tényleg megcsúszott egy hajszálnyit. Kiadta a parancsot a tartalék feszítő aktiválására, hogy az vegye fel a hézagot; a fő retesz eleve tartott, ez csak a biztosíték biztosítéka volt. A válaszát próbálta a lehető legrövidebbre fogni, nehogy a mondat közepén hányja el magát.

– Kész.

A hőpajzs hatalmas csattanással vált le, amit újfajta vibráció követett. A jármű alja megnyílt, működésbe lépett a retropropulzió, érzékelők és radarok tucatjai navigálták a leszállóegységet a Vosztok telep irányába.

– A szél megint betemette a padot – szólalt meg Elena szomszédja, a huszonhárom éves Igor, aki négy hónapig kalandvágyról beszélt, amíg mindenkinek világos nem lett, hogy valójában a katonaság elől menekül. Elena csodálkozva nézett körül, hogy vajon miről olvasta fel ezt a fiú, mert kizárt dolognak tartotta, hogy önálló megfigyelés lenne.

– A rendszer most összeveti a valós terepet a leszállási térképpel. Meg fogja találni a bázist – jegyezte meg Elena. Az öt utas közül ő volt a legképzettebb. Ez persze egyetlen lépéssel sem vitte közelebb ahhoz, hogy parancsnok lehessen.

Szavait életre kelt jóslatként követte a rendszer közleménye:

– Az elsődleges leszállóhely elérhetetlen. Átállás a tartalék fogadópadra.

A kommunikációs csatornán éles recsegés hallatszott. Először nem lehetett kivenni semmit, de mind az öten felkapták a fejüket. Hónapok óta nem kommunikáltak valós időben a külvilággal.

– Mi van, srácok? A hátsó bejáraton jöttök?

Az érces hang gazdája két mondat alatt az előírt protokoll több pontját is megsértette, de ez sem akadályozta meg az érkezőket abban, hogy örömükben majd kiugorjanak az ülésükből.

– Vosztok, mi így szeretjük… – röhögött fel a turnusparancsnok.

Elena a szemét forgatta az alpári humor hallatán, de igazából neki is a torkában vert a szíve attól, hogy végre igazi emberi hangot hall a külvilágból. A kabin már nem úgy remegett, mint a légkörbe lépéskor, hanem mély, ritmikus lökéseket kapott. Ezek a testét először az ülésbe préselték, aztán rángatni kezdték, majd végre minden könnyebb lett. Körülbelül négyezer-kétszáz méterrel a felszín felett Elena észrevette, hogy az egyik hajtómű égésterének nyomásgörbéje egy szemvillanást késett a parancshoz képest, a szabályozó pedig túl nagy korrekcióval kapott utána. A navigáció elsimította; nem jelentett katasztrófát, de Elenának ennyi elég volt. Öreg szelep, kopott vezérlés. A rendszer elöregedett.

A leszállás nem volt sima. Az első találkozás elég volt ahhoz, hogy a fiatal mérnöknő megértse: ezt a szót a Marson jobb elfelejteni. Itt semmi nem megy simán. A kapszulából semmit sem láttak a hajtóművek felverte hatalmas porfelhő miatt, de a leszállóláb csattanása, egy erős oldalirányú billenés és a protokoll „Hajtóművek leállítva” jelzésének felvillanása a napnál is világosabban jelezte, hogy megérkeztek. Hirtelen minden zaj megszűnt. Saját légzése furcsán felerősödött, és visszatért egy rég elfeledett érzés: mintha a gyomrát és a karját lefelé húznák. Súly. Nem akkora, mint a Földön, de súly. Az eltelt négy hónap súlytalanságához képest ez is durva visszatérést jelentett a testbe.

Még legalább tíz percig semmi nem történt. A rendszer automatikus ellenőrzést futtatott: megvizsgálta a maradék hajtóanyagot és a leállt hajtóművek forró felületeit, a szerkezet, valamint a leszállólábak dőlésszögét, a felvert törmelék ülepedését, a külső nyomást, a porterhelést és az elektrosztatikus töltést, az utazók ruházatát és tömítéseit. És mindenekelőtt az érkezők fizikai állapotát.

Néma csendben várták ki ezt a tíz percet. Elena, ahogy a kijelzőt bámulta, nem tudta, miért, de a szibériai beléptetőkapu piros fénye jutott eszébe, ahol nap mint nap a kínai ellenőrzőpont katonáit átverve csempészett alkatrészeket és élelmet a körbezárt lakosságnak. Azt gondolta, ennél már nem lehet lejjebb; az a helyzet maga volt a pokol.

De akkor még nem ismerte a Marsot.

A tízperces ablak végén a kijelzők egyenként kiírták az egyéni kiszállási engedélyt. Elena neve mellett nem zöld jelzés gyúlt ki, hanem sárga: JÁRÓKÉPES – KÍSÉRENDŐ. A látása még mindig be-beszűkült, a gyomra kavargott, a rendszer óvatosságból kíséretet rendelt mellé. Kísérendő. Mint egy beteg. Elena összeszorította a fogát.

Aztán a protokoll hangja bejelentette a kabin nyomásának leengedését. Sziszegve, lépcsőzetesen ereszkedett le a nyomás a marsi közelvákuumig, és amint a köldökcsatlakozók lekattantak, a ruhák átvették a saját életfenntartásukat. „Kabinnyomás kiegyenlítve. Autonóm ruhaüzem stabil” – jelezte a gép.

Egy fénycsík hasított át a fedélzeten, ahogy a rakodórámpa leereszkedett. A szervók rezgése a padlón és a szkafanderen keresztül jutott el hozzá; a ritka levegőn át magából a fémes csikorgásból szinte semmit sem hallott. A rámpa földet érését viszont mély ütésként érezte az egész testében.

A Sokol M nem volt felszíni munkaruha. A köldökről leválva a saját tartaléka tartotta életben: húsz perc garantált autonómia, kedvező terhelés mellett akár negyven. Az oxigénkészletet, a CO₂-nyelést és a hőszabályozást ugyanarra az időtartamra méretezték; az akkumulátorban épp annyi energia volt a ventilátornak és a rádiónak, hogy a rámpától a fogadózsilipig kihúzza. Ennyit ígért. Semmi többet.

Ösztönösen megemelte a kezét, hogy megtörölje az arcát, de az ujjai csak az átlátszó polikarbonát sisakplexinek koccantak.

– Rajta – mormolta maga elé. – Csak egy lépés.

Felállt. A kijelző sárgán villogott: VÁRJA MEG A KÍSÉRETET. KAPASZKODJON. Elena nem várt. Az izmai tiltakoztak a gravitáció visszatérő terhelése ellen, amelyet a mikrogravitációban eltöltött hosszú hónapok után már elfeledett. Lépett egyet a rámpa felé, majd megbotlott, és térdre zuhant a marsi portól már bemocskolt fémlemezre.

A sisakban zihálva visszhangzott a légzése. Elena hirtelen összehúzta magát, és öklendezni kezdett. Megpróbálta visszatartani, de a gyomrából feltörő savas lé a hányásfelfogó gallérba csapódott, és finom permetben felverte a sisak belsejét. A gallér alatt azonnal életre kelt valami: halk szisszenéssel elszívta az arca elől a savat egy zárt tasakba, a sisakplexi közepére pedig hideg légáramot fújt, hogy Elena lásson valamit a ködön át. A kijelző sárgáról vörösre váltott: ORVOSI RIASZTÁS. A fogadózsilip felől egy technikus már indult is felé.

A rámpa alján egy magas, komor alak állt marsi kültéri szkafanderben. Ivanov őrnagy. Egy pillanatig csak nézte Elenát, aki küzdött, hogy feltápászkodjon a portól borított rámpán. Hangjában ironikus mosoly bujkált, ahogy megjegyezte:

– Szép volt. Üdvözöljük a Marson, Markova. A bolygót, úgy látom, nem kell már bemutatni. Már érzi.

Első este a telep kantinjában

A kantin rideg fémfalain fénycsövek fáradt sugarai verődtek vissza. A légszűrők monoton zúgása úgy lüktetett a helyiségben, mint valami távoli, beteges szívdobbanás. Elena a tálcáját szorongatva keresett egy szabad széket a sarokban, lehetőleg minél távolabb a bámuló szemektől.

Férfiak és nők ültek az asztaloknál, mind marsi veteránok. Arcuk fakó volt, tekintetük fáradt, de éber. Úgy követték az új jövevényt, ahogy az ember egy frissen beszerelt alkatrészt figyel: vajon bírja-e majd a terhelést, vagy már az első napon felmondja a szolgálatot.

Elena leült. A térde megroggyant, ahogy leereszkedett, és a fémszék megcsikordult alatta. A tálcáján lötyögő szintetikus püré szagtalan volt, íztelen, és már az első kanál után öklendező hullámban akart visszatérni. Próbált ugyan aludni pár órát, de a teste a jelek szerint még mindig nem fogadta el az új valóságot.

Kerülte az emberek tekintetét. Helyette a plafont és a falakat vizsgálta.

Hamar feltűnt neki, hogy akik eredetileg ezt az állomást építették, még gondosan ügyeltek arra, hogy a vezetékeket fedett csatornákba és süllyesztett vájatokba tereljék. Ez mára legfeljebb emlék volt. A kábelek szabadon futottak a falakon és a plafonon, szigetelőszalaggal rögzítve ott, ahol a tartók már rég elszakadtak. Az ilyen megoldások eredménye mindig ugyanaz volt: a rendszer már csak foltokban működött.

A helyiség egyes részei tisztességesen be voltak világítva. Más sarkok viszont szinte teljes sötétségbe burkolóztak. Nehéz volt eldönteni, hogy ez szándékos volt-e, vagy csak így alakult.

Elena is egy ilyen sötétebb sarokba húzódott. Észrevétlennek azonban nem volt nevezhető. Egy árnyék vetődött elé az asztalra. Magas nő állt meg előtte. Szűk szabású, sötétszürke műszaki uniformist viselt, a mellrészen és a vállakon megerősített panelekkel, derékon széles szerszámövvel. Nem dísznek hordta.

A nő sovány, csontos arca mozdulatlan maradt; kék szeme egy vágószerszám pontosságával mérte végig Elenát, mintha a gyenge pontjait keresné. A haját szigorúan hátrafogta, a vonásai feszesek voltak, mintha a gravitáció nemcsak a végtagjait, hanem az arcizmait is lehúzta volna.

Nem volt rajta sem rangjelzés, sem névkitűző; a jelenléte önmagában elég világosan jelezte a hatalmát.

– Markova? – kérdezte szárazon.

Elena bólintott.

– Ötkor kezdünk – mondta a nő, és már fordult is el, vissza a kantin homályába, mintha csak valami adminisztratív csomagot helyezett volna el.

Elena hosszú pillanatokig nézte az eltűnő alakját, majd a pürét bámulva, félig magának, alig hallhatóan odamorogta:

– Amúgy jól vagyok. Kösz.

Egy szikár, középkorú férfi a szomszéd asztaltól oldalra fordult, csontos ujjával a távozó nő felé bökve:

– Ljudmila…

Elena összerándult.

– Tessék? – kérdezte szárazon.

A férfi vállat vont. Nem az ő gondja, hogy a nő ijedős.

– A főmérnök. Ljudmila Vetrova. Ne várd tőle, hogy megdicsérjen.

Mielőtt Elena válaszolhatott volna, a háttérből kiáltások harsantak:

– Mi van, Volkov? Megtetszett a kis újonc? Még a vén kecske is megnyalja a sót, mi?

– Ó, hogy megnőtt a pofád, te kis taknyos… – morogta Volkov anélkül, hogy odanézett volna. Aztán Elenára pillantott. – Ezek se jobbak, de legalább nem harapnak. Pár nap, és hozzászoknak a képedhez. Te meg a levegőhöz.

Elena halvány mosolyt erőltetett. Tudta, hogy itt egy mosoly is valuta.

– Elena – mondta röviden.

– Misa Volkov – mutatkozott be a férfi. – Ha valami kell, tudod, hol találsz.

Elena felnyúlt a tálcáért, hogy távozzon, de amint felegyenesedett, az izmai megint elárulták. A gravitáció csapdájában megbillent, és az egész kantin szeme láttára előrebukott. A tálca tompa csattanással csúszott ki a kezéből. Elena teste még nem szokott hozzá az új szabályokhoz. Felálláskor a mikrogravitációhoz alkalmazkodott keringése egy pillanatra nem tudta fenntartani az agya megfelelő vérellátását; mire a szíve utánakapott, a lába már rossz irányba vitte a lendületet. Nem egyszerű ügyetlenség volt: a keringése és a mozgásérzékelése még mindig a súlytalanság szabályaihoz igazodott.

Egy pillanatra dermedt csend lett. Majd mintha az egész helyiség csak erre a pillanatra várt volna, kitört a röhögés. Hangos, gyomorból jövő, könnyes hahotázás, ami a mennyezet acélgerendái között is visszhangzott.

Misa Volkov odalépett, hogy felsegítse, de Elena, vörös arccal és összeszorított fogakkal, kitépte magát a kezéből. Elindult volna kifelé, de a lendület túltolta. Nem tudott megállni, és teljes lendületével nekivágódott a bejárati ajtó fémkeretének.

A röhögés most már olyan volt, mintha az egész bázis velük rázkódna. A bányászok egymás hátát csapkodták.

Elena káromkodva tántorgott ki a kantinból, a szavait elnyelte a csukódó ajtó zaja.

Bent a nevetés még percekig tartott. Csak Elena nem tudta, hogy ez minden második évben pontosan ugyanígy zajlik. És mindannyian emlékeztek még az első estére, amikor a Mars térdre kényszerítette őket.