Elena Ivanovna Markova – A Vosztok-telep főmérnöke

Alapadatok

Teljes név: Elena Ivanovna Markova

Születési dátum: 2055. március 3.

Születési hely: Novoszibirszk, Oroszország

Tanulmányok:

• Gépészmérnöki alapdiploma, Moszkvai Állami Műszaki Egyetem, 2077-es évfolyam

• Aerospace rendszerek és habitat-mérnöki mesterdiploma, Bauman Moszkvai Állami Műszaki Egyetem, 2079-es évfolyam

• Szakosított képzés a marsi kolónia-infrastruktúráról és szélsőséges környezeti túlélésről

Elena Markova

Beosztás

• A Vosztok-telep (orosz marsi település) mérnöke, majd főmérnöke

• Vezető infrastruktúra-szakértő, felelős a település életfenntartó rendszereiért, energiaellátásáért és szerkezeti épségéért

Elena története

Novoszibirszk, kb. 2060 körül

A város sosem aludt igazán. Csak időnként fagyott néma csendbe. A szibériai tél vastagon ült a lakótelepek betontömbjein, egyetlen szürke masszába préselve minden hangot, minden mozdulatot, a remény minden morzsáját. Csúszós járdák kanyarogtak az épületek között, rozsdás korlátok szegélyezték a graffitivel telefirkált falakat, a játszótereket pedig már régen magukra hagyták. Novoszibirszk olyan város volt, amely túl nagy volt ahhoz, hogy bárki is számítson benne, és túl kicsi ahhoz, hogy valaha is nyomtalanul el lehessen tűnni belőle…

novoszibirszki otthunkban

Elena Markova ebben a zajos csendben nőtt fel. Az otthon hol menedék volt, hol csapda. Anyja törékeny lelke gyakran vezetett pszichiátriai klinikákra, ahol hetekre eltűnt. Apja az alkohol rabjaként alig járt haza, akkor volt nehezebb, amikor otthon volt. Kislányként bátyja még mellette volt, míg előbb az iskola, majd a katonaság el nem vitte. Kamaszkorára a csend egyre súlyosabbá és egyre ismerősebbé vált.

Nem volt hangos gyerek. A túlélés nem hangos dolog. A figyelésről, a tanulásról és a világ áramlatainak megérzéséről szól. Bálványozta a bátyját, és még az apját is, vagy legalábbis azt a változatát, akit elképzelt, mielőtt részegen hazaért, készen az ütésre.

Elena habár sokat sírt, volt benne valami vad ösztön, ami mindig életben tartotta. Nem akart különleges lenni. Csak túl akart jutni még egy napon. Egy szürke falak és nyikorgó fűtéscsövek közé zárt gyermekkorban ez épp elég álom volt.

2073–2079: Tűz és acél

Elena tizennyolc éves volt, amikor a bátyját megölték. Az egyik héten még hangüzeneteket küldött a frontvonalról, a következőn pedig a holmija egy lepecsételt katonai ládában érkezett meg. A temetés rövid volt, egy pópa, egy kimerült tiszt esetlen üzenete. Aztán jött a megszállás.

A kínai csapatok 2073 végén vonultak be Novoszibirszkbe. Az utcák egyre feszültebbé váltak. Megfigyelő drónok lebegtek ott, ahol régen galambok ültek, a sikátorokat régen uraló utcai bandák (bratva) pedig föld alatti ellenállási sejtekké alakultak át. Elena nem hazafiságból csatlakozott. Azért csatlakozott, hogy egyen, hogy ne legyen egyedül, hogy túléljen. Ami apró futármunkákkal és üzenettovábbítással kezdődött, hosszú éjszakákká vált: csatornákban kúszva, ellopott áramot vezetve át, vagy fűtésrendszereket foltozva, mielőtt a következő áramszünet valakit halálra fagyaszt. Ez a négy év teljesen átformálta. Megtanulta hogyan legyen láthatatlan a tömegben, hogyan hazudjon, és hogyan javítson meg bármit, ami vezetéken, nyomáson vagy kódon működik. Azokban az években senki nem fogta a kezét, hacsak nem fegyver után kutatva.

Négy nehéz év után, 2077-ben kijutott.

A Moszkvai Állami Műszaki Egyetemre nyert felvételt, és Elena egy viharvert táskával és egy hamisított úti engedéllyel a kezében átjutott a határon. Moszkva egy másik bolygó volt: piszkos, hideg és túlzsúfolt, de mégis lélegzett. Míg mások bulizni vagy pusztán inni jártak, Elena minden megszerezhető kreditet kihasznált. Tandíját projekt-prototípusok építésével finanszírozta lusta évfolyamtársainak, kollégiumi konyhák bekötésével, tönkrement szellőzőrendszerek újjáépítésével keresett pénzt. Két év alatt végzett el mindent, amihez négy évet szántak volna, és gépészmérnöki alapdiplomáját gyorsított üzemmódban szerezte meg.

Aztán újra megtette: felvették a Bauman Moszkvai Állami Műszaki Egyetem aerospace-programjára, ahol a földönkívüli ipari létesítményekre specializálódott. Dolgozott, tanult, soha nem állt meg. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy összeomoljon.

2079-re új emberré vált. Valakivé, akit a nyomás alatt kovácsoltak ki. És ekkor jött Kazahsztán hívása.

2079–2086: Nincs hova mennie

Kazahsztánnak ugródeszkának kellett volna lennie, próbapályának az aerospace-mérnökök számára. Mire azonban Elena megérkezett, az űrprogramból már alig maradt több egy rozsdásodó hangárfal oldalára festett feliratnál. A kínai felügyelet a legtöbb erőforrást gázkitermelés és mélyfúrásos bányászat felé irányította át. A mérnököket terepi fúrótornyokhoz, adattornyokhoz és a szélverte sztyeppén szétszórt automata karbantartó csapatokhoz osztották be.

Elena alkalmazkodott, ahogy mindig is szokott. Megtanulta a fúrótornyok ritmusát, a száraz szél keserű fütyülését az ideiglenes szálláshelyek falán, és a hierarchiát a kínai tisztek és a helyi kazah-orosz személyzet elhalványuló maradéka között. Nem vitatkozott. Dolgozott, javított, optimalizált, újrahuzalozott, és túlélt.

De sosem tartozott közéjük.

Aztán egy napon, minden figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül, visszavonták a biztonsági engedélyét. Ilyen egyszerűen: a belépőkártyáját deaktiválták, közlekedési kártyáját törölték, az utolsó fizetését pedig határozatlan időre elhalasztották. Nem személyes ügy volt. Orosz volt, és ez épp elég ok volt.

Nem ment haza. Nem volt hova visszamennie. Szülei kísértetekké váltak Novoszibirszk romjai között. Bátyja is ott volt eltemetve. Nem volt társa, nem volt kapaszkodója, nem volt következő lépése.

Heteken át élt egy bérelt tárolóban Almati külvárosában, hideg tésztán és forralt teán tengődve, testét a kimerültség és a mozdulatlanság zúzta össze. Aztán egy éjjel, egy kölcsönkapott tableten aerospace álláshirdetéseket böngészve, meglátta a hirdetést:

„Csatlakozz a Vosztok Előörshöz. A Marsnak mérnökökre van szüksége.”

Sokáig bámulta. Nem azért, mert csábítóan hangzott (isten ments), hanem mert nem kért ajánlóleveleket. Túlélési készségeket kért, rendszerismeretet, és hajlandóságot a költözésre.

Rákattintott a Jelentkezem gombra.

Az Első Sol, Elena Markova Marsra érkezésének története. Egy sci-fi kisregény, ami a 2026-ban megjelent IKAROSZ című nagyregény közvetlen előzmény története. Elena Markova karaktere mindkét könyben megtalálható.

Jogi nyilatkozat: A weboldalon bemutatott valamennyi szereplő, esemény és történetszál teljes mértékben kitalált. Bármilyen hasonlóság élő vagy elhunyt valós személyekkel pusztán a véletlen műve. A szereplők vizuális ábrázolása mesterséges intelligenciával generált képek felhasználásával készült, és kizárólag illusztrációs célt szolgál.

Minden jog fenntartva. @BugarszkiZsolt