SOKOL M – egy valódi űrruha elképzelt marsi utóda

A SOKOL M Az első Sol világában

Amikor Elena Markova és négy útitársa megérkezik a Mars közelébe, még nem egyszerűen leszállás vár rájuk. Az előttük álló műveletsor az EDL: Entry, Descent and Landing, vagyis légkörbe lépés, ereszkedés és leszállás. Ez az űrutazás egyik legveszélyesebb szakasza. A leszállóegységnek néhány perc alatt kell lefékeznie a bolygóközi sebességről, átvészelnie a légköri felhevülést, alkalmazkodnia a ritka marsi légkörhöz, majd rakétás fékezéssel biztonságosan talajt érnie.

Erre a szakaszra az utasok felveszik a SOKOL M vészhelyzeti nyomásruhát. Ez nem marsfelszíni szkafander, és nem is űrsétára tervezték. A feladata az, hogy megvédje viselőjét, ha a leszállóegység kabinja elveszíti a nyomását, vagy ha az utas szervezete rosszul reagál a gyorsulásra, a rázkódásra és a leszállás fizikai terhelésére.

A sisak a ruha szerves része. Elena már nyitott sisakkal ül be az ülésbe, csatlakoztatja a ruha energia-, kommunikációs és levegőellátását, majd a rendszer rögzíti a medenceövet, a comb- és vállhevedereket, valamint a lábtartókat. A sisak hátsó pontját az üléshez kapcsolja, hogy a fékezés és az oldalirányú rázkódás közben korlátozza a fej veszélyes előrebillenését. Csak ezután zárja le a plexit.

A lezárással a kabin érzékelhetően eltávolodik tőle. A külső hangok tompábbá válnak, miközben felerősödik a ruha saját világa: a ventilátor susogása, a szelepek kattanása és mindenekelőtt Elena légzése. A légáram hűvösen éri az arcát, a nyakgyűrű a vállára nehezedik, a hevederek pedig minden mozdulatnál emlékeztetik rá, hogy innentől már nem szabadon ül a kabinban, hanem egy túlélőrendszer része.

Amikor a személyes kijelző EDL-módra vált, eltűnik róla minden másodlagos információ. Csak a leszállásig hátralévő idő, a repülés aktuális szakasza, a kabin- és ruhanyomás, valamint a legfontosabb életfunkciók maradnak láthatók. A rendszer figyeli a pulzust, a légzésszámot, az izomfeszülést és a szívritmus változékonyságát. Ha a légzés kapkodóvá válik, a sisak kijelzője egyszerű ritmust adhat: belégzés, kilégzés. Nem nyugtatja meg Elenát, csak megpróbálja megakadályozni, hogy a félelem hiperventilációba forduljon.

A regénybeli SOKOL M része az Automed rendszer is. Ez nem mesterséges orvos, hanem korlátozott feladatokra programozott automatikus egészségügyi támogatás. Érzékeli a keringési problémákat, kompresszióval segítheti a vér megfelelő eloszlását, és szükség esetén hányinger elleni beavatkozást indíthat. A ruha tehát nemcsak elszigeteli viselőjét a külvilágtól, hanem figyeli is a testét, és bizonyos helyzetekben önállóan reagál rá.

A SOKOL M technológiájának egy része valós alapokon nyugszik, más része azonban a regény 2083-as világához tartozó továbbgondolás. A fejlett biometrikus kijelző, az Automed beavatkozásai és az EDL-üzemmód nem a jelenlegi Sokol ruhák dokumentált képességei. Ezek azt mutatják meg, hová fejlődhet egy ma is létező vészhelyzeti nyomásruha további hat évtized alatt.

A valódi Sokol története

A Sokol nem kitalált név. A сокол oroszul sólymot jelent, és egy szovjet–orosz űrruhacsalád elnevezése. A Sokol ruhák története szorosan kapcsolódik az emberes űrrepülés egyik legsúlyosabb tragédiájához.

1971 júniusában a Szojuz–11 háromfős személyzete sikeresen teljesítette küldetését a Szaljut–1-en, a világ első űrállomásán. A Földre való visszatérés során azonban az űrhajó kabinja hirtelen elveszítette a nyomását. Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev nem viseltek nyomásruhát, ezért nem volt esélyük túlélni a dekompressziót. Mindhárman meghaltak. A tragédia után a Szojuzt átalakították, és kötelezővé tették a vészhelyzeti nyomásruha használatát az indítás és a visszatérés során.

Az első Sokol–K ruhát 1973-ban, a Szojuz–12 repülésén használták. Elsődleges feladata ugyanaz volt, mint a regénybeli változaté: életben tartani viselőjét, ha az űrhajó kabinja elveszíti a nyomását. A Sokol tehát nem önálló életfenntartó rendszerrel rendelkező űrsétaruha. Az űrhajón belül viselik, és működés közben annak levegő- és energiaellátásához kapcsolódik.

A későbbi Sokol–KV–2 évtizedeken át a Szojuzok jellegzetes fehér indítási és visszatérési ruhája lett. A kozmonauták és a Szojuzzal utazó külföldi űrhajósok az indulás, a dokkolással kapcsolatos veszélyes műveletek és a Földre való visszatérés idején viselték. A ruha felöltése egyszerűbb, mint egy űrsétára szolgáló szkafanderé, de a csatlakozások, a biometrikus pántok és a tömítések ellenőrzése itt is gondos eljárást igényel. Luca Parmitano ESA-űrhajós saját beszámolójában külön említi a belső nyomásréteget, a kommunikációs kábeleket, a biometrikus pántot és valamennyi csatlakozás ellenőrzését.

A valódi Sokol–M már ennek a ruhacsaládnak az újabb generációja. A 2010-es évek végén mutatták be az új orosz emberes űrhajóhoz, az Orjolhoz tervezett változatot. A korábbi, személyre szabott ruhákkal szemben állíthatóbb és többször használható konstrukción dolgoztak. A Roszkoszmosz szerint éppen az újrafelhasználhatóság az egyik alapvető különbség a Sokol–KV–2 és a Sokol–M között.

Az első Sol SOKOL M ruhája tehát nem a semmiből született technológia. Egy több mint százéves fejlesztési vonal 2083-ra elképzelt tagja: annak a rendszernek a leszármazottja, amelyet egy halálos baleset tanulságai hívtak életre az 1970-es években. A valódi és a regénybeli ruha legfontosabb funkciója ugyanaz marad. Nem arra készültek, hogy az ember meghódítsa bennük a világűrt, hanem arra, hogy életben maradjon, amikor az őt körülvevő vékony mesterséges világ váratlanul cserbenhagyja.