Az első Sol

Vosztok telep a Marson – Mars-év 69, 48. sol

(2083. január)

Az érkezés

Elena Markova minden sejtjében érezte, hogy újabb helyre érkezik. Még súlytalanságban lebegtek. Vállig érő szőke haját hátrafogta, és megkezdte az előkészületeket. Ideges volt, de nagyon szerette volna, ha ezt nem látják rajta. Rajta kívül még négyen érkeztek a turnussal. Négy hónapon át voltak összezárva ebben a robusztus szállítóhajóban, Elena mégsem érezte egy centivel sem közelebb magához a három férfit.

A leszállás megkezdéséig még mindig kilencven perc volt hátra.

Unottan rögzítette a súlytalanságban lebegő tárgyakat, és lezárta a személyes tárolóit, miközben a mellette álló idősebb férfi lekapcsolta a nem létfontosságú fedélzeti modulokat.

Minek jön ez ide ebben a korban? – gondolta Elena valahányszor ránézett az ötvenes, őszes halántékú alakra. – Egy bányába megyünk, nem szanatóriumba.

Egymás után felvették a Sokol-M típusú vészhelyzeti ruhát, amelynek már a gondolatától is felfordult Elena gyomra. Leszálláskor és felszálláskor kellett viselniük, és még élénken élt benne a négy hónappal korábbi felszállás emléke. Ez volt az első űrutazása. Valamikor arról álmodott, hogy mérnökként az orosz űrprogramban kap majd munkát. Ehelyett egy kazah gáztelepen kötött ki, amelyet a kínai megszállók üzemeltettek. Pusztán azért, mert orosz volt, kirakták. Fanyarul elmosolyodott, amikor erre gondolt.

– Végül is nekik köszönhetem, hogy bekerültem az űrprogramba. Ha nem rúgtak volna ki, most is ott dolgoznék.

A ruhában elhelyezett érzékelők lassan életre keltek, az ülésével szemközti kijelző pedig rideg kegyetlenséggel írta ki az állapotát. A szíve túl gyorsan vert. Az izmai megfeszültek. Alacsony HRV. Szaggatott légzés.

Oldalra pillantott, és egyedül az vigasztalta, hogy a képernyők tanúsága szerint a társai sem voltak jobb állapotban nála.

Senki nem beszélt.

Amikor végre mind az öten bepréselték magukat a leszállóegység üléseibe, már csak hatvan perc maradt hátra. A protokollt ismertető géphang szenvtelenül sorolta a következő lépéseket.

Medenceöv rögzítése.

Elena szorítást érzett a medencéjénél. Egy hónapos oktatáson, számtalan gyakorlaton és orvosi vizsgálaton estek át az indulás előtt, most azonban úgy gondolta, ezt az utat egy csimpánz is meg tudná tenni mindenféle felkészítés nélkül. Az űrhajó teljesen automatizált volt. Olyannyira, hogy az utasokon és a szállítmányon kívül senki más nem tartózkodott a fedélzeten.

Comb- és vállhevederek rögzítése.

Egy mesterséges intelligencia által vezérelt géphang beszélt hozzájuk, és a jelek szerint a rendszerek olyan stabilak voltak, hogy akkor sem tudtak volna kárt tenni bennük, ha akartak volna. Amikor az automata rendszer a lábait is rögzítette, a sisak plexije lezárult. Eddig még érzékelte maga körül a kabint. Most személyes tere a Sokol-M belső világára szűkült.

Az Automed készenléti szekvenciájának aktiválása.

A személyes kijelző EDL-módra váltása.

EDL-módban a sisak kijelzője letisztult, adatai éles színekkel vetültek a plexi belső falára. A kabin hangjai egy pillanat alatt tompábbá és távolivá váltak; a géphangot és a többiek hangját most már a fülhallgatón keresztül hallotta. A saját légzése volt a leghangosabb. Elena gyerekkora óta érzékeny volt a szagokra. Egy ismerős szag pillanatok alatt évtizedekkel korábbra repíthette. A Sokol-M fertőtlenítőjének szaga régi kórházakra, különösen a novoszibirszki pszichiátriára emlékeztette, ahol gyakran látogatta az édesanyját, amikor az kórházba került.

Az Automed rendszer előkészítette a hányinger elleni beavatkozást, a pánikreakció gyógyszeres kezelését és a keringés stabilizálásához szükséges kompressziós támogatást. A képzésen mindez unalmas felsorolásnak hangzott. Most, hogy a testében sorra jelentkeztek a várható tünetek, Elena legszívesebben azonnal magába fecskendezett volna mindent, amit az injektorok tartalmaztak.

Hangtalanul követték a protokoll utasításait, és közben mindannyian úgy tettek, mintha semmi közük nem lenne a képernyőiken megjelenő adatokhoz. Elena abból is tudta, hogy társai hozzá hasonlóan rossz állapotban vannak, hogy ezúttal még gúnyolódni sem próbáltak. A sisak belső peremén ott volt a hányásfelfogó gallér is: puha, nedvszívó, elszívócsatornákkal bélelt vészmegoldás, amelyről a kiképzésen mindenki úgy tett, mintha nem lenne megalázó.

Húsz perccel a Mars légkörének elérése előtt a leszállóegység tompa csattanással vált le a teherhajóról. Rövid, mély hajtóműimpulzus préselte őket az ülésbe: a pályaelhagyó fékezés letérítette az egységet a pályáról. Elena hónapokig egy nagy, lassú hajón élt, amelynek folyosói és közös moduljai a leszállóegységhez képest még tágasnak tűntek. Most rémülten kuporgott egy kapszulába szíjazva, amelynek egyetlen feladata az volt, hogy túlélje a Mars légkörével való találkozást. A kijelző vöröses narancsszínű adatgrafikákat futtatott, és amikor végre elérték a légkör határát, a hőpajzs felől mély, fenyegető morajlás hallatszott. A kabin először finoman remegni kezdett, majd olyan durva vibráció rázta meg, hogy a hevederek belevágtak Elena végtagjaiba. A sisak belső falán apró páracseppek gyűltek össze, és középen ködös folttá sűrűsödtek. Elena egy ideig csak a saját légzésére próbált összpontosítani. A Sokol-M belső rendszere érzékelte a stresszreakciót, megnövelte a sisak légáramlását, és lassú, hideg ritmusban villantotta fel a kijelző szélén: lélegezz.

Hirtelen olyan nyomást érzett a mellkasán, mintha valaki rátérdelt volna. A gyomra kavargott, a látómezeje beszűkült, és azt gondolta, el fog ájulni. A Mars nem fogadta őket. Nekimentek.

– Markova, ellenőrizd a rakománygerinc zárját! – hasított az ötvenes férfi hangja a sisak kommunikációs csatornájába.

Személyzet nem volt, de parancsnok igen. Emlékeztette magát: Oroszországban, ahol két ember van, az egyiknek mindig parancsnoknak kell lennie. A férfi nem az eszéről volt híres; ezt Elena négy hónap alatt megtapasztalhatta. Parancsnoksága abban merült ki, hogy hangosan felolvasta azokat az utasításokat, amelyeket mindenki látott a képernyőn.

Most mégis hálás volt a feladatért, mert visszahozta az ájulás közeléből. Átváltotta a képernyőjét, és azonnal feltűnt neki, hogy a tehergerinc egyik szenzora ingadozó értékeket mutat. Intenzív lassuláskor egy több tonnás alkatrészcsomag úgy viselkedhet a szűk raktérben, mint egy lövedék. A rögzítés valóban megcsúszott egy hajszálnyit. Kiadta a parancsot a tartalék feszítő aktiválására. A fő retesz eleve tartott; ez csak a biztosíték biztosítéka volt. Elena már korábban is észrevette, hogy a teljesen automatizált rendszerben ilyen apró feladatokat valószínűleg azért bíztak az utasokra, hogy fenntartsák a kontroll legalább minimális látszatát. A válaszát megpróbálta a lehető legrövidebbre fogni, nehogy a mondat közepén hányja el magát.

– Kész.

A hőpajzs hatalmas csattanással vált le, amit újfajta vibráció követett. A jármű alja megnyílt, és működésbe lépett a fékezőhajtás. Érzékelők és radarok tucatjai navigálták a leszállóegységet a Vosztok telep felé.

– A szél betemette a padot – szólalt meg Elena szomszédja, a huszonhárom éves Igor, aki négy hónapig a kalandvágyról beszélt, míg mindenki számára világossá nem vált, hogy valójában a katonaság elől menekül. Elena csodálkozva nézett körül, vajon honnan olvasta fel a fiú ezt az adatot, mert kizártnak tartotta, hogy önálló megfigyelés eredménye lenne.

– A rendszer most összeveti a valós terepet a leszállási térképpel. Meg fogja találni a telepet – jegyezte meg Elena. Az öt utas közül ő volt a legképzettebb. Ez persze egyetlen lépéssel sem vitte közelebb ahhoz, hogy parancsnok lehessen. Mintha csak igazolná a jóslatát, megszólalt a rendszer:

– Az elsődleges leszállóhely elérhetetlen. Átállás a tartalék fogadópadra.

A kommunikációs csatornán éles recsegés hallatszott. Először nem lehetett kivenni semmit, de mind az öten felkapták a fejüket. Hónapok óta nem kommunikáltak valós időben a külvilággal.

– Mi van, srácok? A hátsó bejáraton jöttök?

Az érces hang gazdája két mondattal az előírt protokoll több pontját is megsértette, de ez sem akadályozta meg az érkezőket abban, hogy örömükben majd kiugorjanak az ülésükből.

– Vosztok, mi így szeretjük… – röhögött fel a parancsnok.

Elena a szemét forgatta az alpári humor hallatán, de valójában neki is a torkában dobogott a szíve attól, hogy végre igazi emberi hangot hallott a külvilágból. A kabin már nem úgy remegett, mint a légkörbe lépéskor, hanem mély, ritmikus lökések rázták. Ezek először az ülésbe préselték, aztán rángatni kezdték a testét, majd végre minden könnyebbé vált.

A leszállás nem volt sima. Az első találkozás elég volt ahhoz, hogy a fiatal mérnöknő megértse: ezt a szót a Marson jobb elfelejteni. Itt semmi sem megy simán. A kapszulából semmit sem láttak, de a leszállóláb csattanása, az erős oldalirányú billenés és a protokoll „Hajtóművek leállítva” jelzésének felvillanása a napnál is világosabban jelezte, hogy megérkeztek. Hirtelen minden zaj megszűnt. Elena saját légzése furcsán felerősödött, és most tudatosult benne az érzés: mintha a gyomrát és a karját lefelé húznák. Súly. Nem akkora, mint a Földön, de súly. Az eltelt négy hónapnyi súlytalansághoz képest ez is durva visszatérést jelentett a testbe.

Még legalább tíz percig semmi sem történt. A rendszer automatikus ellenőrzést futtatott: megvizsgálta a maradék hajtóanyagot, a leállt hajtóművek forró felületeit, a szerkezet és a leszállólábak dőlésszögét, a felvert törmelék ülepedését, a külső nyomást, a porterhelést és az elektrosztatikus töltést, valamint az utazók ruházatát és tömítéseit. Mindenekelőtt pedig az érkezők fizikai állapotát ellenőrizte.

Néma csendben várták ki ezt a tíz percet. A kijelzőt bámuló Elenának – maga sem tudta, miért – a szibériai beléptetőkapu piros fénye jutott eszébe. Nap mint nap a kínai ellenőrzőpont katonáit kijátszva csempészett át rajta alkatrészeket és élelmet a körbezárt lakosságnak. Akkor azt gondolta, ennél már nem lehet lejjebb; az a helyzet maga volt a pokol. De akkor még nem ismerte a Marsot.

A tíz perc elteltével a kijelzők egyenként kiírták az egyéni kiszállási engedélyeket. Elena neve mellett nem zöld, hanem sárga jelzés gyúlt ki: JÁRÓKÉPES – KÍSÉRENDŐ. A látása még mindig be-beszűkült, a gyomra kavargott, ezért a rendszer óvatosságból kísérőt rendelt mellé. Kísérendő. Mint egy beteg. Elena összeszorította a fogát.

Fénycsík hasított át a fedélzeten, ahogy a rakodórámpa leereszkedett. A szervók rezgése a padlón és a szkafanderen keresztül jutott el hozzá; a ritka levegőn át magából a fémes csikorgásból szinte semmit sem hallott. A rámpa földet érését viszont mély ütésként érezte az egész testében.

Ösztönösen megemelte a kezét, hogy megtörölje az arcát, de az ujjai csak az átlátszó polikarbonátnak koccantak.

– Rajta – mormolta maga elé. – Csak egy lépés.

Felállt. A kijelző sárgán villogott: VÁRJA MEG A KÍSÉRETET. KAPASZKODJON. Elena nem várt. Az izmai tiltakoztak a gravitáció visszatérő terhelése ellen. Lépett egyet a rámpa felé, majd megbotlott, és térdre zuhant a marsi portól már bemocskolt fémlemezre.

Ziháló légzése visszhangzott a sisakban. Hirtelen összegörnyedt, és öklendezni kezdett. Megpróbálta visszatartani, de a gyomrából feltörő savas lé a hányásfelfogó gallérba csapódott, és finom permettel beterítette a sisak belsejét. A gallér alatt azonnal működésbe lépett valami: halk szisszenéssel zárt tasakba szívta a savas folyadékot Elena arca elől, a sisakplexi közepére pedig hideg légáramot fújt, hogy lásson valamit. A kijelző sárgáról vörösre váltott: ORVOSI RIASZTÁS. A fogadózsilip felől már indult is felé egy ápoló.

A rámpa alján egy magas, komor alak állt marsi kültéri szkafanderben: Ivanov őrnagy, a Vosztok telep parancsnoka. Egy pillanatig csak nézte Elenát, aki azért küzdött, hogy feltápászkodjon a porral borított rámpán. Hangjában ironikus mosoly bujkált, amikor megszólalt:

– Szép volt. Üdvözöllek a Marson, Markova. A bolygót, úgy látom, már nem kell bemutatni. Már érzed.

A leszállóegység és a telep bejáratához tartó szállítójármű között alig húsz lépés volt. Ezen a rövid úton az öt újonc legalább háromszor esett hasra. A kiképzésen világosan elmagyarázták a jelenséget: túllépés. A Mars felszíni gravitációja a földi gravitáció harmincnyolc százaléka.

Elena már otthon kiszámolta, hogy ötvennyolc kilogrammos teste ilyen gravitáció mellett mindössze huszonkét kilogrammnak megfelelő erővel terheli a talajt. Négy hónapnyi mikrogravitáció után most mégis meglepően nehéznek érezte magát. Valami újra lefelé húzta; talpa a talajnak feszült, és szinte érezte belső szervei és vére súlyát. A bajok akkor kezdődtek, amikor megpróbált lépni egyet. A teste váratlanul könnyen megemelkedett. Olyan érzés volt, mintha a lába nem engedelmeskedne neki. Az első lépéssel jóval messzebbre jutott, mint várta. Ez volt a túllépés, amelyet elméletben, tetszetős vizualizációkon olyan okosan elmagyaráztak.

Vicces volt látni a marsi videófelvételeket, most azonban ők is részeseivé váltak ennek a tréfának. Minden lépés valószínűtlenül elnyújtottnak tűnt. Elindulni könnyű volt. Megállni, főleg pedig fordulni és irányt váltani szinte megoldhatatlannak bizonyult. A szkafander, sőt az egész ruha valószínűtlenül könnyűnek érződött – addig, amíg meg nem kellett állni benne. A ruha tömege ugyanis nem változott, lendülete pedig tovább húzta. Ettől Elena úgy érezte, mintha a saját öltözéke rángatná. Élete leghosszabb húsz lépése volt ez.

Az őrnagy és az emberei türelmesen vártak. Az első esésnél még egy ápoló felsegítette Elenát, és ellenőrizte az állapotát, de amikor látták, hogy jól van, engedték, hogy maga szokjon hozzá az új körülményekhez.

A teste fölötti uralom visszaszerzése olyannyira lefoglalta Elenát, hogy gyakorlatilag semmit sem érzékelt a körülötte lévő tágabb világból. A Marsból látott néhány másodpercből csak egy vörös folt maradt az emlékezetében, a telep alacsony, szűk folyosói pedig nyomasztó benyomást tettek rá. Ennyi. Miután bekísérték a kabinjába, zihálva terült el az ágyon, és sisak nélkül próbált mélyeket lélegezni. A kis szobának ugyan volt ablaka, a házigazdák azonban jobbnak látták, ha azon egyelőre zöld erdei felvételeket vetítenek: orosz nyárfaerdőt madárcsicsergéssel és szélzúgással. Elena becsukta a szemét, és átadta magát a hangulatnak. A sisak hűvös légárama után az itteni levegőt langyosnak és sűrűnek érezte. Enyhén poros, fémes szaga volt; Elena azonban a felmelegedett kábelburkolat és a működő elektronika, a szintetikus textíliák, a fertőtlenítőszerek és az emberi jelenlét savanykás szagát is kiérezte belőle.

A képernyőn tájékoztatók és szabályzatok szövege futott, de Elena inkább pihenni akart, és legalább gondolatban, legalább néhány percre visszatérni a Földre. Később bejött hozzá valaki a személyzetből, egy tableten átadta neki a telep terveit és egy kis üdvözlőcsomagot, majd mosolyogva felajánlotta, hogy este, ha kipihente magát, nézzen be a kantinba.

Este a kantinban

A rideg fémfalakról fénycsövek fáradt sugarai verődtek vissza. A légszűrők monoton zúgása úgy lüktetett a helyiségben, mint valami távoli, beteges szívdobbanás. Elena a tálcáját szorongatva keresett egy szabad széket a sarokban. Különösen nehéznek bizonyult egyszerre megtartani a tálcát és összehangolni a lépéseit. Az egész olyan volt, mintha cirkuszi mutatványt hajtana végre.

Férfiak és nők ültek az asztaloknál; valamennyien marsi veteránok voltak. Arcuk fakó volt, tekintetük fáradt, de éber. Úgy követték az új jövevényt, ahogyan az ember egy frissen beszerelt alkatrészt figyel: vajon bírja-e majd a terhelést, vagy már az első napon felmondja a szolgálatot. Elena nem várt szívélyes fogadtatást, de ez a néma mustrálás nagyon kellemetlen volt.

Ahogy leült, a térde megroggyant, és a fémszék megcsikordult alatta. A tálcáján lötyögő szintetikus püré szagtalan és íztelen volt, az első kanál után mégis hányinger tört rá. Elena ugyan megpróbált aludni néhány órát, de a teste a jelek szerint még mindig nem fogadta el az új valóságot.

Kerülte az emberek tekintetét. Helyette a plafont és a falakat vizsgálta.

Hamar feltűnt neki, hogy akik eredetileg ezt az állomást építették, még gondosan ügyeltek arra, hogy a vezetékeket fedett csatornákba és süllyesztett vájatokba tereljék. Ez mára legfeljebb emlék volt. A kábelek szabadon futottak a falakon és a plafonon, szigetelőszalaggal rögzítve ott, ahol a tartók már rég elszakadtak. Az ilyen megoldások eredménye mindig ugyanaz volt: a rendszer már csak foltokban működött.

A helyiség egyes részeit rendesen megvilágították, más sarkok viszont szinte teljes sötétségbe burkolóztak. Nehéz volt eldönteni, hogy ez szándékos-e, vagy csak így alakult.

Elena is egy ilyen sötétebb sarokba húzódott. Észrevétlennek azonban nem lehetett nevezni. Úgy érezte, még így is minden szem rászegeződött. Utastársait sehol sem látta, de tőlük amúgy sem várt támogatást, legfeljebb néhány viccesnek szánt megjegyzést.

Egy árnyék vetődött elé az asztalra. Egy magas nő állt meg előtte.

Szűk szabású, sötétszürke műszaki uniformist viselt, a mellkasán és a vállán megerősített panelekkel, a derekán széles szerszámövvel. Nem dísznek hordta.

A nő sovány, csontos arca mozdulatlan maradt; kék tekintete egy vágószerszám pontosságával mérte végig Elenát, mintha a gyenge pontjait keresné. Barna haját szigorúan hátrafogta, vonásai pedig feszesek voltak, mintha a gravitáció nemcsak a végtagjait, hanem az arcizmait is lefelé húzná.

Sem rangjelzés, sem névkitűző nem volt rajta; jelenléte önmagában is elég világosan jelezte a hatalmát.

– Markova? – kérdezte szárazon.

Elena bólintott.

– Ötkor kezdünk – mondta a nő, és már fordult is vissza a kantin homályába, mintha csupán valamilyen adminisztratív feladatot pipált volna ki.

Elena hosszú pillanatokig nézte az eltűnő alakot, majd a pürét bámulva, félig magának, alig hallhatóan mormolta:

– Amúgy jól vagyok. Kösz.

Nem volt ismeretlen számára ez a hideg fogadtatás. A háború óta az emberek sokkal távolságtartóbbak lettek egymással szemben. A szomszéd asztalnál ülő szikár, középkorú férfi oldalra fordult, és csontos ujjával a távozó nő felé bökött:

– Ljudmila…

Elena összerándult.

– Tessék? – kérdezte szárazon.

A férfi vállat vont, mintha azt jelezné, hogy nem az ő gondja, ha Elena ijedős.

– A főmérnök. Ljudmila Vetrova. Ne várd tőle, hogy megölelgessen.

Mielőtt Elena válaszolhatott volna, a háttérből kiáltások harsantak:

– Mi van, Volkov? Megtetszett a kis újonc? Még a vén kecske is megnyalja a sót, mi?

– Hogy kinyílt a csipád, te taknyos… – morogta Volkov anélkül, hogy odanézett volna. Aztán Elenára pillantott. – Ezek se jobbak, de legalább nem harapnak. Pár nap, és hozzászoknak a képedhez. Te meg a levegőhöz.

Elena halvány mosolyt erőltetett. Tudta, hogy itt egy mosoly is valuta.

– Elena – mondta röviden.

– Misa Volkov – mutatkozott be a férfi.

Elena a tálcáért nyúlt, hogy távozzon, de amint felegyenesedett, az izmai ismét elárulták. Megbillent a számára még szokatlan gravitációban, és az egész kantin szeme láttára előrebukott. A tálca tompa csattanással csúszott ki a kezéből a padlóra.

Egy pillanatra dermedt csend lett. Aztán, mintha az egész helyiség csak erre a pillanatra várt volna, kitört a hangos, gyomorból feltörő, könnyeket fakasztó hahotázás, amely még a mennyezet acélgerendái között is visszhangzott.

Misa Volkov odalépett, hogy felsegítse, de Elena vörös arccal, összeszorított fogakkal kitépte a karját a férfi kezéből. Elindult volna kifelé, de túl nagy lendületet vett. Nem tudott megállni, és teljes erőből nekivágódott a bejárati ajtó fémkeretének.

A röhögés most már olyan volt, mintha velük együtt az egész telep rázkódna. A bányászok egymás vállát csapkodták.

Elena káromkodva tántorgott ki a kantinból, a szavait elnyelte a csukódó ajtó zaja.

Bent a nevetés még percekig tartott. Csak Elena nem tudta, hogy ez minden második évben pontosan ugyanígy zajlik, és hogy mindannyian emlékeznek még az első estére, amikor a Mars térdre kényszerítette őket.